Csak a védikus
hagyomány Isten tíz, közvetlen, evilági megjelenését tartja számon. A
közvetetett megtestesülések száma pedig egyenesen végtelen. Ezek a megtestesült
alakok átszövik az emberiség történetének időtengelyét és a teremtés világait
is egyben. Az univerzumban folyamatos átjárás van. A keresztény hagyomány
szintén hemzseg az újra testet öltött mesterektől és prófétáktól, éppen úgy,
ahogy az egyiptomi kultúra is és minden olyan, melynek hiedelemvilágában a
reinkarnáció gondolata szerepel (éppcsak nincs olyan, melyben ne szerepelne). A
magyar üdvtörténet egésze újra és újra megjelenő mágus-, vagy papkirályokról,
mesterekről, táltosokról számol be. Az újraszületések, vagy testetöltések
számának vége-hossza nincs. Egészen a létezés legmagasabb irányítási szintjétől
kezdve az alacsonyabb irányítási szintekig, a részleges inkarnációk, vagy
mesterek szintjéig évezredek óta tartó, egész pontosan a teremtés kezdetétől
fennálló vándorlás zajlik egyik világból a másikba. És akkor az átlagos
élőlények vándorlásáról nem is beszéltünk. Az inkarnáció szó egészen pontosan
megvilágítja azt, hogy itt nem néhány lélek mozgásáról lehet beszélni, hiszen
az inkarnációban benne rejlik a náció szó,
mely nemzetséget jelent. A felsőbb
bolygókon élő fejlettebb élőlények és mesterek tehát nemzettséget alkotnak. A
ráció, vagyis a józan ész, ésszerűség és célszerűség nációját.
E
nemzettség tagjai gyakran nem önállóan, hanem párban, vagy kisebb csoportokban
érkeznek a földre, hogy feladatuk teljesítsék. Elég itt csak Krisnára gondolni,
aki Balarámával érkezett, vagy Jézusra, akinek János készítette elő feladatát,
magyar kultúrkörből pedig például a három királyra és így tovább… Ezek a
személyek elsősorban finomtestben léteznek az univerzumban, de időnkánt, amikor
alacsonyabb rezgésű szférákba szállnak alá, alkalmazkodnak az adott bolygó
viszonyaihoz, és durva fizikai testet öltenek magukra. Sorsuk általában kivétel
nélkül ugyanaz: mártírhalál. Jánosnak fejét vették, Jézust keresztre
feszítették, Buddhát megmérgezték, Gandhit lelőtték, Martin Luther Kinget
szintén, Bulcsút felakasztották, Indiát megszállták az angolok, a tibetieket
megszállta Kína, a Kárpát-medencét, meg mindenki, aki nem szégyellte. Az
igazság hírnökeinek bujdosás, megaláztatás, kirekesztés, embertelen fizikai
bántalmazás stb. jutott osztályrészéül. E tény alapján két dolgot állapíthatunk
meg: 1. aki ily módon veszett el, az az igazságot képviselte, 2. e tényből
világosan kirajzolódik létsíkunk természete.
Szűklátókörűségünkre
mutat rá, hogy az ember ezeket az összefüggéseket általában véve föl nem
ismerte, a spirituális mesterek nációjának földi munkáját illetően fejében
rendet tenni nem tudott. Az igazságkeresés az ember számára mindig divat volt,
viszont annak meglelése, már végzet. Az autentikus tudás elveszítése óta
valójában csak egyetlen történeti korszak létezett: a reneszánsz. Ezt az elmúlt évezredekben nagyon sokféleképpen
nevezeték, de lényegileg mindegyik csak
újjászületés, ideológiai megújulás volt, mely cáfolta, felülbírálta az
előző korok ismereteit. Világosan kitűnik, hogy az ember sosem kereste az
elmúlt évezredekben az igazságot abból, hogy ez idő alatt még a kellő figyelmet
sem tudta rászentelni arra, hogy mondjuk a Bibliát
vagy a Védákat megértse. És itt most
az emberről beszélünk, a tömegről. Kivételek ugyanis mindig voltak. A történelem
nem múlt el úgy, hogy az ne hozott volna tanulságot némelyek számára. Ám az
évezredek alatt megfigyelhető általános emberi viselkedés megmutatta azt, hogy
az ember legfőképpen csak egy dolgot szeret csinálni, mégpedig játszani.
Mint,
ahogy a játékban elmerülő gyermeket nem érdeklik az őt körülvevő környezetben
végbemenő események, az embert sem érdekli az igazság. Csak játszik. Ha pedig
valaki megzavarja játékát, érvénybe lép a dac reakció és a zavaró elemek
eltávolításának igénye. Később pedig vallást alapít azok tiszteletére, akiket
korábban kizárt játékélménye szubjektív valóságából, aztán egy idő után a
vallást is bevonja a játékba, vagy pedig besöpri azok közé a játékok közé,
melyek a szőnyeg, vagy a szekrény alatt végzik, de hozzájuk nem nyúlhat senki.
Ha pedig mégis megteszi, a kisgyermek földhöz csapja magát és sikítva
tiltakozik.
Egyetlen
szerencséje, hogy a mester ismeri a teret, melyben a játék zajlik és ismeri a
játékszabályokat is, ha pedig a játék úgy kívánja, képes meghalni a gyermekért.
„Mert úgy szereti Isten a világot, hogy az ő
egyszülött fiát adja, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete
legyen. És Isten jelenik meg akkor, ha ő maga száll alá e földre, de
Isten jelenik meg abban is, aki az ő nevében alászáll. Minőségi különbség
nincs, pusztán mennyiségi. Így bárki, aki alászáll, önmagát áldozhatja
gyermekéért, mert úgy szereti Isten a
világot, hogy önmagát adja fiáért… A világ teremtője és fenntartója tehát a
türelem és a kegyelem. Ezért jött létre
a mesterek nációja, és ezért létezik egy halhatatlan égi nemzedék, amely az égi
kegyelmet a földi kegyetlenség ellenében, a létezés egészére vonatkoztatva egyensúlyban tartja. Ennek értelmében,
aki valaha bármit is megsejtett a kegyelet és az alázat természetéből, imáit ajánlotta
annak a rendnek, mely szó szerint a rendet hozta le a földre, tehát rendet teremtett, vagyis
intézményesített szinten újraalapozta az örökérvényű szakrális erkölcstant.
Ajánljuk mi is imáinkat e nációnak!
