Az időszámításunk előtti védikus és a modern társadalmi berendezkedés összehasonlítása

A Védák kinyilatkoztatásai szerint a társadalmi rendszert nem emberek alkották, hanem isteni eredetű. E szentírások ezen túl azt is kijelentik, hogy az általuk kinyilatkoztatott társadalomi modell nem pusztán egy adott népre vonatkozik, hanem az egész emberi társadalomra, vagyis az általuk ismertetett társadalomkép nemcsak egy nemzet társadalmára, hanem a világ egészére, mint egy világszintű társadalomra is értendő. A védikus civilizáció társadalmi berendezkedése Isten parancsolataival és törvényeivel összhangban álló életmódrendszer volt, melynek célja, hogy az emberiséget olyan tettek, kötelességek elvégzésére sarkallja, melyeket végrehajtva kiszabadulhat az ember földi létével járó szenvedésből és eljuthat a felszabadulásig, vagyis visszatérhet Isten lakhelyére. E társadalmi rendszert, felépítése miatt életrendszernek nevezték, mivel két részre tagolódott: a varnákra (vagyis a társadalmi rendekre) és asramákra (vagyis életrendekre). Minden varnának és asramának megvoltak a maga sajátságos kötelezettségei. Volt, ami kívánatosnak számított az egyik társadalmi osztálynál, de a másiknál ugyanaz idegennek és életszerűtlennek hatott.  A négy társadalmi rend valamelyikében ki-ki a maga osztályának megfelelő kötelességének végrehajtásával gyakorolhatta a felszabaduláshoz vezető, rá kiszabott lelki cselekedeteket, a különféle életrendek pedig a folyamatos, egész életen át tartó lelki fejlődést szolgálták.

A Bhagavad Gitá szerint a társadalom egésze a háromfajta gúna, vagyis a személyes jellemzőket meghatározó törvényszerűségek, ún. kötőerők, és a karma, vagyis egy bizonyos tevékenységre való hajlam alapján osztható négy társadalmi rendre (varnára). A társadalmi ranglétra legalsó fokán a sudrák, vagyis a művészek, szolgálók és kétkezi munkások álltak. Jellemző volt rájuk, hogy csak számukra lehetett megengedett mások által alkalmazásban állni, a többi varna gazdaságilag és foglalkozásukban önálló maradt. Legfőbb kötelességeik közé tartozott mások szolgálata, a kitartó és kemény munka, az általános erkölcsi elvek betartása, (pl.: ne lopjon) és végül, a házasságkötés. Ezzel szemben megengedett volt számukra, hogy büszkék legyenek saját munkájukra.

A társadalmi rendszerben felettük álltak a vaisyák vagyis az állattenyésztők és növénytermelők, a kereskedők és az üzletemberek. A vaisya egy termelő osztály volt. A felettük álló két osztállyal együtt „kétszer-születetteknek” nevezték őket, ami az jelentette, hogy lelki avatásban is részesültek, így képletesen a lelki élet megkezdésével egy újabb életbe kezdhettek. Ennek szellemében be kellett mutatniuk bizonyos szertartásokat, rituálékat. Legfőbb kötelességeik közé tartozott az állatok (főleg a tehenek) és a föld védelme, valamint jólétet és bőséget teremteni a társadalom számára, ellátni a munkásokat elegendő élelemmel és ruházattal, becsületesen kereskedni, adót fizetni a felettük álló osztálynak, a ksatriyáknak.

A ksatriyák vagyis a harcosok, rendfenntartók és hivatalnokok voltak. Ők képezték a nemességet, a társadalom védelmezőit. Noha rendelkeztek bizonyos előjogokkal, elvárt volt tőlük, hogy rendelkezzenek számottevő testi erővel és határozott jellemmel. Legfőbb kötelességeik közé tartozott a polgárok – különösen a nők, gyerekek, idősek, tehenek és a bráhmanák – védelme. Ezek mellett annak biztosítása is rájuk hárult, hogy a polgárok zavartalan tudják gyakorolni előírt kötelességeiket, és a lelki fejlődésükben is előrehaladjanak. Elvárt volt tőlük, hogy legyenek az első emberek a csatában, és soha ne meneküljenek el a csatatérről, ezen kívül tartsák be adott szavukat, valamint semmilyen körülmények között ne utasítsák vissza a kihívást. Mindemellett folyamatosan fejleszteniük kellett az olyan tulajdonságaikat, mint az erő, a lovagiasság és a nagylelkűség. Mint hivatalnokok adót szedtek a vaisyáktól. Tiltott volt számukra bárminemű adomány elfogadása. Kötelességük volt ugyanakkor, hogy tanácsokat fogadjanak el főleg a bráhmanáktól (spirituális mesterektől), ismerjék a szentírásokat, ne legyenek megalkuvóak bűntény vagy igazságtalanság esetén, vállaljanak felelősséget a királyságában előforduló szűkölködésért, uralják az érzékeiket, elméjüket, és csak a szentírásokban foglaltak szerinti élvezeteket hajszolják, végül kötelesek voltak utódot hagyni maguk után.

A társadalom legmagasabb szintjén a brahmanák, vagyis a papok, tanítók és értelmiségiek álltak. A brahmanák hagyományos feladataikat tekintve oktattak és lelki vezetői szerepet töltöttek be. Ők határozzák meg a társadalmak értékrendjét és nézeteit. A hagyomány szerint a klasszikus védikus civilizáció korában biztosítva voltak az alapszükségleteik, ezért a lelki feladataiknak szentelhették magukat. Elvárt volt tőlük a nagyon egyszerű életmód. Legfőbb kötelességeik közé tartozott a Védák tanulmányozása és tanítása, az áldozatok és vallásos szertartások bemutatása, és mások oktatása a szertartások végzéséről. Ők elfogadhattak adományokat és adományozhattak is. Lehetőségük volt tanácsokat adni, különösen a ksatriyáknak. Ők nyújtottak a társadalom számára egészségügyi ellátást is. Tanácsaikért és egészségügyi munkájukért nem várhattak ellenszolgáltatás. Ismerniük kellett a Brahmant (lélek, önvaló, Isten) és ki kellett fejleszteniük magukban minden ideális tulajdonságot, főképpen az igazmondást, a becsületességet, a tisztaságot, az egyszerűséget, a lemondást, a tudást és a bölcsességet. Ez tehát a hagyományos védikus társadalmi felosztás.

Azt mindenképpen meg kell említeni, hogy a négy társadalmi rend csak névlegesen és kötelességeit tekintve volt hierarchikus felosztásban. Valójában a társadalom egy összefüggő egységet alkotott, melyben ugyanolyan megbecsülés járt bármely társadalmi rend tagjának, és mindegyik osztály szerepe nélkülözhetetlen volt a társadalom működése szempontjából. Egyetlen társadalmi rend tevékenysége sem volt nélkülözhető, mivel ennek a rendszernek az alapelve a kölcsönös szolgálat és mindegyik osztály saját, előírt kötelességei végzésével szolgálta a társadalom egészét. A védikus irodalom a négy társadalmi rendet és együttműködésüket az Úr testéhez hasonlítja, ahol a bráhmanák a fejet alkotják, a ksatriyák a karját, a vaisyák a derekát, a sudrák pedig a lábát. Ahhoz, hogy a társadalmi rendszer megfelelően legyen képes működni, minden egyes testrésznek a maga előírt kötelességeinek szellemében kell végrehajtania feladatait. Így a test jól működik. Azonban amikor a láb akarja végrehajtani a kar feladatait, vagy a kar a fejét, a rendszer felborul, működésképtelenné válik. E társadalmi rendszer fontos eleme volt továbbá még az is, hogy mindenki szükségleteinek megfelelően részesült a társadalom által termelt és felkínálásra kerülő javakból. A varnasrama rendszer természetével eredendően összeegyeztethetetlen volt a társadalmi egyenlőtlenség fogalma, tekintve, hogy alapvetően a társadalom minden tagját elsősorban léleknek tekintették és fizikai helyzete, rangja, foglalkozása, egyéb jellemzői csak másodlagos tulajdonságait alkották mivoltának. Úgy gondolták, hogy bár minden egyes lélek külön személyiséggel bír, alaptermészetüket tekintve azonban nincs különbség, így a társadalom tagjai között egyfajta testvéri viszony volt. Az életrendek célja egyébként az is volt, hogy fokozatosan hozzászoktassák a társadalom tagjait lelki kötelességeikhez.

A négy életrend tekintetében a következők jellemezték a társadalmat: A legfiatalabbak a brahmacárik vagyis a tanulók életrendéjébe tartoztak. A brahmacárik közösségei gyakran távol voltak otthonuktól, akárcsak a bentlakásos iskolák tanulóinak szerveződései. Olyan képzőintézményekben tanultak, melyek elsődlegesen a lelki értékeket voltak hivatottak fejleszteni. A memória és a készségfejlesztés másodlagosnak számított a jellemformálás és az önmegvalósítás mellett. Még az uralkodó családok fiaitól is azt várták el, hogy inkább a lemondásokkal teli és szigorú, de jellemformálásra irányuló képzést vállalják. Mindennek következtében ezeknek a tanulóknak kötelességük volt cölibátusban, egyszerű életet élni, távol az érzék kielégítésétől és az anyagi csábításoktól. A gurut, vagyis a lelki tanítómestert kellett szolgálniuk és adományokat gyűjteni számára. Ezeken túl, kötelességük volt hallgatni, tanulmányozni a szentírásokat, vagyis azonosulni a Védákkal. Fejlődni kellett a következő kedvező tulajdonságok terén: alázatosság, tudás, egyszerűség, tisztaság, lágyszívűség, stb. A hagyomány szerint voltak, akik egész életükben cölibátusban éltek, és vagy brahmacárik maradnak, vagy sannyást vettek fel.

Huszonöt éves koruk után a fiatalok megházasodtak és a grihasták, vagyis a családfenntartók életrendjébe léptek. Akik meg akartak házasodni, kiterjedt felelősséget vállaltak feleségükért, a gyermekeikért, rokonaikért és általában a társadalomért. Ebben az egyetlen életrendben volt engedélyezett a szexuális élet. A családfenntartók kötelessége volt a pénzkeresés a család számára,  az áldozatok és vallásos rituálék bemutatása, a családtagok fenntartása és védelmezése (feleség, gyermekek, idősek), a gyermekeknek lelki értékekre való tanítása, az adományozás. Kiemelt kötelességük volt a szentek, a szegények és az állatok etetése, élelmezése.

A családfenntartók rendjéből ötven éves koruk betöltésével léphettek a vánaprasthák, vagyis visszavonult rend életrendjébe. Miután a gyermekek elhagyták az otthont és megállapodtak, a férfi fokozatosan visszavonulhatott a családi kötelezettségektől, és a feleségével együtt elkezdték elméjüket a lelki önmegvalósításra összpontosítani. A férj gyakran ment zarándokutakra, melyre a feleség elkísérhette, de mindenféle szexuális kapcsolat tiltott volt közöttük. A vánaprasthák általában több időt szenteltek a lelki megvalósításra, lemondásokat végzésére és vezeklésre.

Miután ezt az életrendet is teljesítette valaki, végül hetvenöt éves kora tájékán a sannyásik, vagyis a lemondottak életrendjébe léphetett. Ez a szint csak azok számára volt elérhető, akiken megmutatkoztak a bráhmanák tulajdonságai. Az ilyen embernek el kellett hagynia otthonát és a családját, és soha többet nem láthatta a feleségét. Társadalmi szempontból halottnak számított, szabadon vándorolt, életét teljesen Istenre bízva. Gyakran szadhuknak (szent ember) hívták őket. Főbb jellemzőik a következők voltak: az érzékek és az elme teljes irányítása, félelemnélküliség és a ragaszkodásoktól való mentesség, az egyedül Istenen való függés, Legfelsőbb védelmezőként tekintve Rá. Jellegzetes feladatuk volt még a prédikálás és tanítás az önmegvalósítás fontosságáról és az Istenről való tudásról. Erről főleg a családfenntartókat oktatták, akik gyakran zavarban voltak lelki kötelességeiket illetően.

Manapság csak néhány hindu követi nagyon szigorúan ezt a rendszert. Ennek ellenére a jámbor és szabályozott módon élvezett élet, amelyet a fokozatos visszavonulás követ, maradt meg eszményképnek. Mára a varnasrama rendszernek egy eltorzult formája található meg Indiában, melynek a gyakorlatban semmi köze nincsen az eredeti társadalmi felosztáshoz, ezt hívják kasztrendszernek. Jelenleg a társadalom tagjait születési előjogok alapján osztják a négy nagyobb társadalmi rend valamelyikébe. Tehát, annak leszármazottja, aki a klasszikus védikus civilizációban jelleme alapján méltónak bizonyult mondjuk a brahmanák rendjébe tartozni, jelenleg képességeitől és jellemétől függetlenül, pusztán egy előkelő családba való születés alapján brahmana lehet. Ezt az abszurditást fokozza, hogy ráadásul ez az osztály felsőbbrendűnek tartva magát nem is hagyja az alacsonyabb kasztok tagjait saját osztályába emelkedni. Ez a varnasrama rendszerben elképzelhetetlen lett volna. A varnasrama rendszerben a sudrák kivételével mindenkinek adott volt a lehetőség, hogy a felsőbb kasztokba emelkedjen, ha erre való alkalmasságát bizonyítani tudta. Ma találhatók alkasztok is a kasztrendszer négy fő csoportján kívül is, melyek tovább csoportosítják az embereket foglalkozásuk alapján, ez a felosztás még hangsúlyosabb. A varnasrama rendszer mostani, egyenlőtlenségeken alapuló, eltorzult megjelenési formájának ellenére korábbi változatában több ezer éven át biztosította a társadalom harmonikus rendjét Indiában, és ha a védikus szentírások kijelentéseit elfogadjuk, az egész világon.

A varnasrama rendszer szerinti társadalmi tagozódás jelenleg is fellelhető a világ egyes társadalmi felépítményiben, világszerte. Bár különböző módon, eltérő formákban és az arányok eltolódásával, de megjelenik. Azonban a modern társadalmak általános társadalmi és emberi problémákra való tartós (hatékony) válaszadási képtelenségét pontosan ezek az aránybeli eltolódások okozzák. A hinduizmus azt tanítja, hogy az emberek a legjobban úgy használhatják ki a bennük rejlő képességeiket, hogy élnek a varnasrama rendszer elrendezésével és az egyéni képességeket figyelembe véve a társadalom ezek szerint szerveződik és működik. Ez által biztosítva mindenki számára a lelki fejlődést. Ennek kapcsán ez a rendszer ügyel arra, hogy mindenkiről már a lehető leghamarabb kiderüljön, hogy képességei alapján melyik társadalmi rend tagjaként tudja legjobban szolgálni a társadalmat. Azonban a modern társadalmak nem fordítanak elegendő figyelme erre. Ma nem a képesség és a tulajdonságok döntik el, hogy ki milyen rendbe kerül, hanem az egyéni szándék, a gazdasági akarat, illetve a kapcsolati tőke minősége.

Egyrészről mindenki úgy próbálja megtalálni a helyét a társadalomban, ahogy egyéni ambíciói diktálják. Ennek okán a rendszer működése felborul, hiszen az egyes társadalmi rendek tagjai nem feltétlenül azokat a feladatokat végzik, amelyek képességeik alapján a legkézenfekvőbbek lennének számukra, így az egyes társadalmak nem működhetnek tökéletesen és ez számtalan konfliktust, nehézséget, hoz magával. A szabályozatlan pályaválasztás aránybeli eltolódásokat is okoz. Az egyes társadalmakban ma is vannak mondjuk brahmanák, azonban jóval kisebb arányban, mint a varnasrama társadalom idejében, ezzel szemben például sudrák is vannak, de jóval nagyobb arányban a szükségesnél. Ezt a helyzetet komplikálja az a tény is, hogy egyeseknek társadalmi helyzetük alapján van lehetőségük beleszólni életpályájuk alakulásába, mások viszont csak szűkös lehetőségeik elszenvedői lehetnek.

Másrésztől a társadalmi rétegződés vizsgálatának kapcsán ma inkább osztálytagozódásról beszélhetünk mintsem rendi feloszlásról. Az osztálytagozódás egyetlen mércéje az, hogy a mennyiség tekintetében kinek milyen az anyagi javakhoz fűződő birtokviszonya, valamint, hogy milyen foglalkozási kategóriába tartozik. Ennek következtében a társadalom pusztán anyagi szempontokat figyelembe véve tagozódik felső, közép és alsórétegre, szemben a varnasrama rendszerrel, ahol a társadalmi rétegződés egyetlen felosztási szempontja a szellemi, avagy lelki érettség foka volt.

Ez a tagozódás nemcsak országonkénti, hanem a modern világ tekintetében világviszonylatban is megfigyelhető csak ebben az esetben első, második és harmadik világ elnevezéssel, melyben az egyes területek közötti fokozati különbséget az ipari fejlettség mennyiségi és minőségi mutatói alapján állapítja meg a szociológia. Az osztályok tagozódását tekintve jelenleg, a felsőosztály körébe tartoznak a vagyonosok, a munkáltatók, a gyárosok és a csúcsmenedzserek, tehát azok, akik birtokolják, vagy közvetlenül irányítják a termelő erőforrásokat. A középosztály kategóriáját a szellemi foglalkozásúak és a szakértelmiségiek alkotják, míg harmadik, vagyis a munkásosztály tagjai a fizikai munkások köréből származnak. E mellett néhány iparosodott országban, negyedik osztályként még mindig fontos szerepet játszik a parasztság, mint a tradicionális mezőgazdasági tevékenységet végzők osztálya.

Korunkban a társadalmi folyamatok alakulását elsősorban a felülről irányított politikai döntések határozzák meg, melyek főleg a fejlett országok tekintetében a gazdasági versenyképességet helyezik előtérbe. És ez hat ki a társadalmi rétegződés felépítésére is. A modern társadalomi rendszerekben a munkavállalók többsége bérmunkás, vagyis nem a saját birtokában lévő eszközök segítségével látja el munkáját, egy bizonyos mennyiségű bérért cserébe. (Tehát a varnasrama szerinti rendszerben a sudrák rendjébe sorolható). A modern bérmunkás nem a szükségletei kielégítését szolgáló termékekért dolgozik (ahogyan azt a tradicionális társadalmak korában tette), hanem pénzért, amin később meghatározott mennyiségű terméket vehet. Azonban ebben az esetben nem garantált, hogy a munkás a munkájáért megkap annyi bért, amennyiből a szükségleteit maradéktalanul kielégíthetné. Tehát előfordulhat, hogy munkavégzése önmaga számára nem gazdaságos, hiszen lehet, hogy ugyanennyi munkavégzéssel (a tradicionális társadalomban való mezőgazdasági tevékenység mércéje alapján) több terméket állíthatna elő a maga számára, mint amennyit a fizetéséből venni képes. Amennyiben ez az eset áll fenn, akkor emiatt lehetséges, hogy még többletmunkát is kell vállalnia, így a folyamat egészét nézve ez még gazdaságtalanabb. Tehát az emberek nagy eséllyel többet dolgoznak, kevesebb haszonért, mintha önellátóak lennének. Így lehetséges az a tendencia, hogy míg a dolgozó népesség kénytelen alávetni magát az össztársadalmi gazdasági fejlődés érdekében végzett munkavégzésnek, egyéni gazdasági helyzete nem változik, vagy másképpen, nem javul. Azonban amennyiben egy társadalom a tagjai számára egységes, egyenlő mértékű jólétét biztosítását tűzi ki célul, akkor ez a forma nem gazdaságos. Így az egyének működnek a gazdaságért és nem a gazdaság az emberekért. Az ember van a munkáért és nem a munka az emberért.

A védikus civilizációban a ksatryák, vagyis a harcosok rendjébe tartozó királyok gyakorolták a kormányzást. Ezek a királyok, mind szent életű bölcsek voltak, akik a védikus utasítások és törvények figyelembevételével, Isten szolgálatának élve, megfelelően irányították országaik és népük sorsát. Tehát elsődleges feladatuknak a lelki értékek ápolását és hangsúlyozását tartották. Tisztségük betöltésével járó feladataikat a vallási életben jártas és Istent megvalósított bölcsek és filozófusok, a brahmanák segítették tanácsaikkal, hogy minden a sanathana dharma, az örök törvény szerint működjön és az Isteni, és emberi értékek ne szenvedhessek csorbát. Ennek a két társadalmi rendnek a közös együttműködése révén valósult meg a tökéletes, Isten tudatos kormányzás, melyben a társadalmi szellemet olyan értékek jellemezték, mint a szeretet, odaadás, tisztelet, igazmondás, kegyelem stb Korunkban a királyok szerepkörét a politikusok, illetve a katonaság tölti be, míg a valódi, hiteles tudással rendelkező bölcsek, filozófusok, az egyes társadalmakból vagy teljesen eltűntek, vagy másodlagos szerepkörbe kerültek, s az ő helyükre a modern világban az új értelmiség lépett. A transzcendentális kérdésekkel foglalkozó, papi szerepkörben működő bölcseknek nincsen közvetlen hozzáférésük az irányítás szerepköreihez, melynek eredménye, hogy a vallásos, erkölcsi elvek nem lehetnek hatással a társadalmi élet rendezésének tevékenységére. A vallás mára az emberek életében egy kiegészítő funkciót betöltő tevékenység és nem az élet végső céljának megvalósítását szolgáló közvetítő eszköz. Mindennek okán feltételezhető, hogy az elsődleges társadalompolitikai feladatok közé sorolható a társadalom vezetőinek és a transzcendentalisták tevékenységének termékeny együttgondolkodássá alakítása. Ennek kapcsán felmerülhet a kérdés, hogy akár egy politikusnak, akár egy transzcendentalistának ma ugyanaz-e a feladata, mint mondjuk azokban az időkben, amikor a varnasrama rendszer kialakult, működött, fennállt? Erre azt válaszolhatjuk, hogy a transzcendentalisták tekintetében mindenképpen, hiszen Isten és az ő üzenete semmiképpen sem változott meg az idő hatására. Mindemellett a védikus kinyilatkoztatások egyértelműen megerősítik azt a tényt, hogy a társadalmi berendezkedésre vonatkozó alapelvek is univerzálisak, tehát sohasem válnak majd idejétmúlttá. Vagyis, ha valami jól működött mondjuk ötezer évvel ez előtt, miért ne működhetne ugyanúgy jól később is, ha ugyanazokra az elvekre épül? A védikus varnasrama rendszer felbomlásának nem az volt az oka, hogy rosszul volt kitalálva a társadalmi felépítmény, hanem az, hogy az emberek saját, egyéni, individuális céljaik érdekében elkezdték feladni a működtetésével kapcsolatos alapelveket, így a közösség, a rendszer felbomlott. A modern tudományok korában hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy nem létezhettek előttünk nálunk fejlettebb társadalmak, és minden ősi kultúra primitív és fejletlen volt. Ezért nem is tartjuk érdemesnek, hogy a múltba tekintsünk.

Korunk szociológiája a politikát a következő definíció szerint határozza meg: „ A politika a hatalom megszerzésére és megtartására, az állami döntések meghozatalában való részvételre, a döntések befolyásolására irányuló tevékenység.” A varnasrama rendszer politikusát (királyát) így jellemzi a Srímad-Bhágavatam: „Szilárd eltökéltség jellemzi majd, s mindig az igazság útját járja. A brahmanikus kultúra pártfogója lesz, s kész lesz megtenni mindent az idős emberekért. Menedéket nyújt majd minden meghódolt léleknek, s mindenkit tisztelni fog. Mindig kegyes lesz a szegényekhez és a védtelenekhez. Minden nőt úgy tisztel majd, mintha az anyja lenne, feleségével pedig úgy fog bánni, mint testének másik felével. Alattvalóinak szerető apja lesz, s magát örökké az Úr dicsőségét prédikáló bhakták legengedelmesebb szolgájának tekinti majd. A megtestesült élőlényeket épp olyan kedvesnek fogja tekinteni, mint saját magát, s mindig örömet okoz majd barátainak. Bensőséges kapcsolatban áll majd a felszabadult lelkekkel, az istentagadók számára pedig büntetést osztó kéz lesz.” (Srímad-Bhágavatam 4.16.16-18.) A két eltérő definíció alapján érezhető a különbség a politikus feladatairól alkotott egyik, illetve másik felfogás között.

Ma gyakran a felső osztály vagyonos képviselői és a politikai közélet szereplői ugyanazon körök tagjaiból épülnek fel. A vagyonos felsőosztálynak így közvetlen ráhatása van az oktatási, kulturális, egészségügyi, szociális, gazdasági, politikai stb. döntésekre. Azonban így lehetőség nyílik arra, hogy a hatalom irányításával járó intézkedések ne a társadalmi jólét, hanem a hatalmat aktuálisan birtokló egyének önálló spekulációjának eszközei lehessenek. Vagyis a hatalmon lévők olyan intézkedésekkel élnek, melyek nem állnak összhangban a társadalom igényeivel. Így a politikai szándék és a magánember érdeke nem találkozik össze. Ennek következtében nem alakul ki egy közös nyelv és nem alakul ki egy olyan mindkét fél által elfogadott szabályrendszer, mely akár évszázadokon vagy évezredeken át, változatlanul ugyanazt jelentené akár a politika, akár a társadalom egyes osztályai számára. Ennek hiányában a politika bár szabályokat támaszt, az egyéni ember viszont a saját értelmezése és belátása szerint alkalmazza azokat.

A modern világban tehát a törvényalkotás és követés relativitása jellemző. A modern államok olyan törvényeket alkotnak, melyek koronként, kultúránként, társadalmanként, gazdasági szempontok, politikai érdekek stb. szerint időről-időre változnak mindig újabb és újabb helyzeteket teremtve a globális társadalmi színtéren. A történelem során több olyan esettel találkozhatunk, melyben egyetlen társadalmi osztály vagy réteg próbálta magához ragadni a hatalmat és így egy, az előzőt felülmúló társadalmi működést szándékozott kialakítani.

Például a papság hatalma a teokráciát, a királyoké a feudalizmust, a kereskedőké a kapitalizmust, a munkásoké pedig a kommunizmust eredményezte. Mindazonáltal egyetlen ilyen rendszer sem volt képes tartós megoldást kínálni az egyes társadalmak problémáira. Ennek megfelelően a társadalmi értékek, normák, szokások folyamatosan átalakulóban vannak, vagyis következetlenségük révén nem követnek egy kitűzött haladási irányt. Ennek következménye szükségszerűen időről-időre társadalmi egyensúlytalanság lesz, mivel a társadalomi élet viszonyítási alapjainak nélkülözniük kell egy olyan ideológiai bázist, ami változatlanul a társadalmi együttélés egyensúlyát biztosítaná. A globalizált világra vonatkozóan egyes szerzők már arról értekeznek, hogy a világ a szövevényes nemzetközi kapcsolatok révén és a nemzetek között fennálló kölcsönös szükséglet kielégítés következtében egyetlen társadalmi rendszerré válik, vagy már vált is. Ennek figyelembevételével az emberiségre egyre nagyobb súllyal nehezedik egy olyan egységes szabályozási rendszer kialakításának kérdése, mely egyszerre mindenki által elfogadható és egyezményes, valamint időtálló, tehát áthidalja az egyes generációk életmódja és gondolkodása közötti eltéréseket.

Ennek megvalósulását nehezíti az a tény is, hogy a modern világban az állampolgárok és a politikai vezetők között bürokratikus rendszerek közvetítenek. A bürokratikus rendszerek tevékenysége a társadalmi élet összetettsége következtében elengedhetetlen, ugyanakkor működésük révén egyben elérhetetlenebbé válik az állampolgárok és a politika képviselői közötti párbeszéd, vagy ha meg is valósul, akkor is egy személytelen formában. A rendszerek kiterjedtsége és bonyolultsága következtében az állampolgárok nem látják át a hatalom szándékait és tevékenységeit, így előfordulhat például, hogy olyan szabályokat kénytelenek követni, melyek hátteréről nincs kellő ismeretük, vagy amelyekről nem is tudnak. Vagyis a társadalmi életet egy-egy társadalomban olyan törvények szerint kellene élni, amelyekről többségében az emberek nem is tudnak. Az ilyen szabályozások ismerete így az olyan szakemberek hatáskörébe szorul, akik az egy-egy vonatkozásban létrejövő jogszabályok, adott szakterületen működő szakértői. Mindezt fokozza, hogy az egyes jogszabályok a többség számára nemcsak hogy ismeretlenek, hanem, még ha ismertek is, (megfogalmazásuk miatt) értelmezhetetlenek. Szintén problematikája a globális működésnek, az is, hogy akár a világ egészét tekintve, akár az egyes nemzetállamok törvényi szabályozása nem tud lépést tartani a társadalmi változások ütemével. A társadalmi élet átalakulásának üteme sokszor megelőzi az egy-egy tárgykörben adott törvényi reakciót. Így a szabályozás sokszor megkésett és ennek következtében nem képes elegendő hatékonyságot kifejteni. Más esetben pedig az figyelhető meg, hogy bár a törvényi szabályozás megpróbál előrelátó lenni, esetenként a jövőre vonatkozó megállapítások figyelembe vételével kíván az elkövetkező időkre érvényes cselekvési terveket készíteni, ezek mégsem találnak kellő időben minden oldalról elegendő támogatottságra és a gyakorlatban való megvalósításuk ideje szükségtelenül kitolódik.

A globális világban minden állam nemzetállam vagyis önálló kormányzati apparátussal rendelkezik, mely egy megfelelően meghatározott területre vonatkozólag fejti ki hatalmi működését, ezen túl sajátos jogrend jellemzi és egy ellenőrzése alatt tartott hadseregre támaszkodik. Mint, ahogyan az egyes társadalmak különböző osztályai, a globalizált világ társadalmai is saját gazdasági fejlődésük lehetőségeit keresik a világtársadalomban. Így azok a világon belül individuális egységként működnek, melynek következménye, hogy a globális érdekek másodlagosak számukra. Azonban, mint az egyes társadalmakban is, úgy a globális világban is érvényesülnie kell az egyes polgári, politikai és szociális jogoknak. Amellett, hogy a modern államok nemzetállamok, többségükben demokratikus államok is. A demokrácia pedig népuralmat jelent. Ám a globális világban a demokráciát (vagyis a közös érdekeket szolgáló népakaratot) világszinten is szükséges érvényesíteni.

Az emberi népességnek részben önmaga, részben más élőlények, részben pedig a jövő nemzedékek érdekében világszinten is demokratikusan kell együttműködnie a felmerülő globális kérdések és problémák megoldásában. Jelenleg az egységes világtársadalom ideájának ellenében nagy egyenlőtlenségek figyelhetők meg a különböző világrészek között. A föld legnépesebb országaiban élők felzárkózási esélye a fejlettebb, iparosodottabb társadalmakban élők életszínvonalához igen csekély. Még, ha ennek meg is van az esélye, az a fejlettebb országokban élők segítsége nélkül globális veszélyekkel fenyeget például a rendelkezése álló erőforrások kritikus csökkenése miatt. Az ilyen és ehhez hasonló problémák globális összefogást és egy közös egyezményrendszer kialakítását, vagy egy már létező egyezménybe foglaltak megvalósítását sürgetik és teszik szükségessé.