Történt egyszer,
hogy a kotnyeles tanítvány felkereste az egykedvű tanítót a következő
kérdéssel:
–
Mester, te már veszítettél el valakit, vagy valamit? – hiszen olyan
érzéketlenül és lekezelően szoktál bánni velünk, amikor a fájdalmainkról, a veszteségeinkről
panaszkodunk neked. A múltkor is meghalt az egyik tanítványod apja, én nemrég a
feleségemet vesztettem el, és az az üzletember, aki a napokban felkeresett
téged, elvesztette az egész korábbi egzisztenciáját, de mindez téged persze
egyáltalán nem érintett meg. Rezzenéstelen arccal, egykedvűen vetted tudomásul
a hallottakat.
A
mester gondolatban egy pillanatra megállt, maga elé meredt, majd a tanítványra
nézett és így szólt:
– Így
belegondolva, más sem történt velem egész életemben, csak elveszítettem ezt,
meg azt, meg amazt. Semmim sincs már meg azok közül a dolgok közül, melyeket
akár 1 vagy 5, vagy mondjuk 10 éve birtokoltam. Az összes ember, aki nekem
valaha azt mondta: Szeretlek – már nincs velem, sőt nem is szeret.
Részben azért mert már nem él, másrészről azért, mert egyszerűen elmúlt irántam
érzett korábbi állítólagos szeretete. Akik valaha a barátaiknak nevezetek,
azokkal is ugyanez a helyzet.
Az én
életem valahogy rendhagyó módon alakult. Amíg szerettem valakit és szolgáltam
„szerettem” érdekét, addig sosem volt különösebb gond. A gond, mindig ott
kezdődött, amikor rám untak, vagy legalábbis az én érdekeimről lett volna szó.
Ekkor, valahogy nem találtam társakra, nem volt kinek panaszkodnom, segítséget
senkitől nem kaptam. Így jobb híján magamnak panaszkodhattam, ha volt hozzá
kedvem, de az is unalmas egy idő után. Mindenesetre időről-időre felfedeztem,
hogy minden, amibe korábban bele akartam halni, túlélhető, hogy a veszteségek
nem is olyan nagy veszteségek, illetve, hogy a veszteségeket meg lehet élni,
sőt ehhez még különösebb segítségre sincs szükségem, mi több: valójában
nincsenek is veszteségek. Mi döntjük el, hogy mit élünk meg annak és mit nem.
Viszont, ha valaki állandóan meghallgatta volna az én panaszkodásaimat és
nyavalygásaimat, ahogy most ti, egymásét, akkor ezek meglátására sosem váltam
volna képessé, ugyanis nem lett volna rá időm, a sok felesleges fecsegéstől. A
csendben vált számomra igazán láthatóvá a dolgok természete.
Így
lettem én mester, ti pedig így vagytok továbbra is ugyanazok a tanítványok,
mint tíz éve is. Ti folyton csak a sérelmeitekkel, fájdalmaitokkal vagytok
elfoglalva, erre kondicionáljátok magatokat. Mindig csak panaszkodtok, mert ez
kényelmes és jólesik nektek. Ugyanis sosem mertétek meglépni azt, hogy ne
rejtőzettek el a cselekvés, a felelősségvállalás elől mondvacsinált sérelmeitek
mögé. Akkor nem lenne kit hibáztatni és miért panaszkodni. Csak ti maradnátok,
szemben önmagatokkal és azzal, amit elértetek. És ez az egyetlen őszinte
megmérettetés. A veszteségekről meg ennyit:
–
Most mire számítotok? Csodára, hogy egyszer valamit mégsem veszítetek el? Még a
saját életeteket is elveszítitek, még az sem kivétel. Más miért lenne az? A
veszteségeket nem lehet elkerülni, ha már hajlamosak vagytok valamit veszteségként
megélni, viszont a belső bizonyosságot meg lehet szerezni, hogy nincsenek
veszteségek, mert ez nem puszta illúzió. Sosem volt semmi sem a tiétek, így
elveszíteni sem tudjátok, illetve minden a tiétek volt mindig is, így
elveszíteni sem tudjátok.
