Ez az Írás most
nem törődik az Olvasóval! Magának szól, magáról. Nem kíván érdekes, izgalmas,
megnyerő és általában véve bármi olyan lenni, ami csak azért az, ami, hogy a
szimpátiát kivívja. Így önfeledten szórakoztatni sem kíván. Az írás már eleget
szolgálta az Olvasót, kicsit bele is unt. Ha az Olvasó mégis erre téved, tegye
azt őszintén és saját felelősségére, hálát érte pedig ne várjon!
Írásnak
lenni annyira nem jó, mint ahogyan nem jó lenni bármely más, az ember alkotta,
önkifejezés céljára szolgáló eszköznek lenni sem. Annyi gúnyt,
igazságtalanságot, irigységet és ostobaságot, mint én, még senki sem volt képes
elviselni, főleg nem jobbára pihenés nélkül. Ajtómon állandóan kopogtat egy
önkifejezésre vagy éppen önfeláldozásra vágyó, de végtére is többnyire hálátlan
lélek, aki éppen a történelem elferdítésén, avagy annak netán pont megmentésén
fáradozik s, ha nem ezen, akkor saját segélykiáltásának közreadásán, vagy mások
elcsukló hangjának szócsöveként, profetikus jelleget öltve: üdvözítő
prédikációin. De, mikor is kapok én voltaképpen őszinte hálát mindezért?
Most
elég! Elég lett abból, hogy vannak szerzők, s mint olyanok, gyakran a
helyesírás szabályit nem, csak a helyes sírás patinás variánsait könnyezik
betűkbe, kopott kavicsokból álló szó és mondatláncokra fűzve így eltékozolt
sejtjeim! Vagy, ha gyöngysorról is beszélünk, az is csak hamisan tündököl az
intellektus csalóka lámpafényénél, míg a szív sugara nem nyilal felé, leigázva
a villanykörte fémszálait.
És
elég lett abból is, hogy ha mégis minden ellenállásod ellenére testet öltöttél:
mert értéket képviselsz, nem törődnek veled, vagy inkább leszel kritika tárgya,
mint a kívánatos embereszmény betűkben, szentenciákban, sorokban alakot öltő,
ünnepelt hírnöke, ha pedig éppen nem vagy érték, öncélra vagy az embereszmény
megcsúfolására használnak.
Rabja
és igavonója vagy te az Olvasónak. Málhás szamárként cipeled hátadon
érdektelenségének súlyát. A történelem intervallumában ugyan lábadat vetetted,
mint „Írásbeliség”, de kialakulásodra is csak azért és onnantól lehetett igény
és szükség, hogy elődödet, a szóbeliséget szenvtelen és önként eltemette az
ember, mikor már mit kezdeni nem tudott vele, mert szelleme és tudata lejjebb
süllyedt, de főleg mert a szerzők kiléte, individuumuk dicsfénye oly lényegessé
vált.
Valaha
jól megvoltunk egymás nélkül, Te és Én, kedves Olvasó! Nem hiányoztunk
egymásnak. Aztán mondhatni, hogy egymásba szerettünk, de mint minden szerelem,
ez is viharos, sokrétű és könnyűvérű kapcsolat volt, olyan, amit az őszinte
lélek nem bír a végtelenségig állni s egy idő után csendesen hátrálni kezd
belőle, majd egy nap végleg nem tekint felé vissza, ám mely mindig nyomot hagy,
legalább az egyik félben. Most már csak te hiányzol nekem. Én neked nem!
Készülsz felváltani valamivel, ahogy korábban a szóbeliséget velem, vagy már
fel is váltottál. Ma már csak ritkán végzed el velem szemben korábban önmagad
irányába természetes elvárásként támasztott kötelességed. Nem olvasol, s helyem
átveszi életedben valami rendetlen.
Ha
már az írott formát nem keresed, mondhatnánk erre azt, hogy egyfajta módon
visszatérsz a szóbeliséghez, s ez valamelyest vigasztalna is, hisz tudom, annak
idején én voltam a titkos szerető, kibe menthetetlen belehabarodtál, s úgy
igazságos, hogy visszatérj a megcsalatotthoz az én káromra. Ám ez cseppet sem
igaz. A szóbeliség korának fontos jellemzője, hogy memorizál, megjegyez,
tartalmat közöl. Ebből ma csak a közlési igény tetten érhető, ám nem a
tartalmasé, a tartalommentes közlési igényé. A szóbeliséghez való visszatérést
akkor fogadnám el, ha ez tudatszinted korábbi szintre való emelkedésével járna
együtt.
De ma
napok alatt feledésbe merül egy élet, egy eszme, egy közös, egy hű, egy idea,
egy hagyomány, egy kultúra stb. Az ember minden nappal többet felejt, és többet
temet. Egész társadalmak és földrészek váltak főállásban temetkezési
vállalatokká.
Ez
tehát a tartalommentes közlés vaskora. A tudattalanból kiömlő, válogatatlan
igazságérzetek pusztító, ömlesztett jajgatása. Hiszen már nem olvasol, nem
fogadsz be, csak élsz, közölsz és taszítasz minden rendelkezésedre bocsátott
erkölcsöt. Régen valaki voltál, ma már csak a „bárki lehetsz” eszményt éled, de
nem leszel senki sem. Beszélsz, közölsz, cselekszel, a világba ordítod elméd
vetítővásznára kivetített illúzióid, akkor is, ha nem figyel rád senki. Engem a
sarokba, egykedvű polcok sorába gyűrtél dísztárgynak, vagy könyvtárak mélyén
őrzöl állandó felügyelet alatt, hogy saját teremtésedben ne zavarjalak, így
nekem marad a morgás és a szeretlenek önmarcangolása.
De
csak csendben – hisz jobb ma az elővigyázatosság – meg kell vallanom valamit!
Én
szeretlek, s akkor is szolgálni foglak, ha te már egyáltalán nem szólsz hozzám
Kedves Olvasó!
