Személyesítsük
meg egy kicsit az irodalmat! Bújjunk a bőrébe! Vajon milyen véleménye lehet
neki mindarról, amit ráaggatnak, aminek őt nevezik, amilyen jelzőkkel illetik?
Kikről, illetve miről és kiknek szól az irodalom?
Nem
igazán van olyan gondolat vagy ideológia, amit még ne fedeztek volna fel vagy
ne tettek volna közzé korábban, az újonnan megjelent művek inkább csak
újszerűek. Hogy miben rejlik újszerűségük és az általuk kiváltott hatás? A
szerző szubjektivitásában.
A
különféle történelmi korokban felszínre kerülő gondolatok tulajdonképpen csupán
a korábbiakat idézték, éppen csak az újabb szerző szubjektív szűrőjén
keresztül. A gondolatot tehát a szerző egyénisége, sajátos látás- és
közlésmódja varázsolta értékessé és nem magának a gondolatnak az újszerűsége. A
szerző az adott kor szelleme-, illetve egyéni életpályája során átélt
tapasztalatai hatása alatt állva tette közzé nézeteit, mely a kérdéses időszak,
netán a későbbi korok emberisége számára szépnek, gazdagnak, értékesnek és
újnak hatott, azonban az ő személye nélkül csupán egy ismételt üzenet lett
volna.
A
konklúzió tehát annyi, hogy egy adott alkotás megítélése szempontjából a szerző
egyénisége és személyisége legalább akkora elismerést érdemel, mint maga az
alkotás. Az alkotásból nemcsak egy üzenetet ismerünk meg, hanem a szerző
személyiségét is, sőt egyes műveknél ez értékesebb és lényegesebb is, mint maga
a létrehozott mű. Amennyiben gondosabban utánajárunk az egyes, különböző
korokban alkotott művek üzenetének, azt láthatjuk, hogy nincsen különbség, az
embert nagyjából mindig ugyanaz foglalkoztatta. Azonban ha a szerző
szemszögéből tekintünk a kérdésre, nyilvánvaló, hogy ő megismételhetetlen a
maga nemében, személyiségében és csak egyszer létezett ilyen formában, egy
megadott korban. A szerzői megnyilatkozásban maga az individuum a lényeges, a
lét egészének egyedi formában történő megnyilatkozása ez ugyanis!
De ne
felejtsük el, a művészet pusztán gyönyörködtetésre szolgál, nem azonosulásra!
Amikor egy egyedülálló természeti jelenséget figyelünk, vagy akár egy gyönyörű
növényt, benne csak elgyönyörködünk, és nem válunk rabjává, megelégszünk az
élménnyel és megyünk tovább! Sőt, a jelenség maga sem kíván minket erre ösztönözni!
Csak megmutatja magát. A művészi alkotótevékenység során a szerző által valami
csodálatos nyilatkozik meg, de valamiért mi emberek úgy tartjuk, hogy ez sokkal
több, mint bármely más jelenség, ami minket körülvesz. A szerző, a tudós, a
szakember tiszteletet, elismerést vár el munkájáért. Önmagát olyan emberekkel veszi körül, akik elismerik,
szerveződéseket hoz létre és nem sokkal később már ítéleteket hoz arról, hogy
mi szép, mi nem szép, mi érdemes a figyelemre, mi nem. A létről, a folyamat
életre hívójáról megfeledkezik. Hisz abban, hogy olyat és úgy alkot, amilyet
senki más előtte. Megnevezi elődeit, példaképeit stb. De vajon egy virág
hivatkozik-e az elődjére? Van-e egy szemet gyönyörködtető rózsának példaképe?
Az
irodalom pedig sok mindent elvisel. Ő csak szemlélőként van jelen az egész
folyamatban. Nézi, miként formálja az ember fogalmát a saját maga képére,
hogyan használja szilárd védőpajzsnak gondolatai igazolására, követelve az
önjelölt prófétáknak kijáró tiszteletet! Majd később azt szemléli, ahogy az
önjelölt próféták egymásnak ugranak önnön próféciájuk beteljesítőinek
szerepéért versengve.
Az
irodalom ebbe nem szól bele. Mint az alázatos feleség, megadja magát délceg
urainak. Ám mindeközben tudatában van eredendő szerepének: megszületett, hogy a
világ gyönyörködhessen a létben a szerző közvetítésével az irodalom csatornáján
keresztül. Tudja, hogy gyönyörködésre szolgál s nem keresztes háborúk
színhelye. Eszközül adja magát minden szárnypróbálgató vagy éppen már
tapasztaltabb tollforgatónak, hogy általa a lét megnyilatkozhasson! Az irodalom
nem válogat! Mi válogatunk!
