–
Micsoda beteg dolog! Egész nap halott emberek gondolatai között járkálunk
fel-alá! Még a patológián, meg a temetőben dolgozókat sajnálják, pedig
esküszöm, hogy ők nincsenek ilyen nyomasztó körülmények között. Nekik legalább
nem kell nap mint nap ugyanazokat előásniuk valahonnan.
–
Igen, itt is pont úgy van, mint ahogy a tepsikkel a hullaházban. A kedves
delikvens azt mondja, hogy ezt és ezt kérem, mi pedig előbányásszuk neki
valamelyik sorból a „hullát” és eszenciájának lapokba konzervált formátumát a
kezébe nyomjuk. Néhány évtized után már a hideg is kirázza ettől a munkától az
embert!
– A
delikvens pedig boldog. Megint betelhet a halottak gondolatival. Szépen magába
szívja azokat, felkészül belőlük, majd kimegy az utcára és csacsog, vagy még
tud várni egy kicsit és belibben a munkahelyére, esetleg a családját
kápráztatja el otthon: unos-untalan előveszi frissen szerzett műveltségét, a
nagyok aranyköpéseit, az élet nagy kérdéseire adott válaszaikat, saját
felismerésként előadva, úgy hogy ő ezekből nem értett meg semmit, de legalább
büszke önnön szellemi magasságaira.
–
És így le lehet élni egy életet!
–
Pontosan! Az életre azt mondják, hogy bonyolult, de valójában rendívül
egyszerű, hisz le lehet élni önálló gondolatok nélkül is.
–
Igaz! Látod barátom, mindig arra jutok, hogy nekünk a legrosszabb. Az emeleten
legalább az „élőkkel” foglalkoznak. Bár ennek előnyére is csak pontosan ennyit
lehet megemlíteni. Ezek sem élnek, de legalább el tudják játszani, hogy
konyítanak valamit a szellemhez. Az ő dolguk egyébként is nehezebb. Őket még
csak nem is ismételgetik annyit – nem volt száz, százötven vagy több évezredes
idejük befutni –, s jó kapcsolatok híján bizony belőlük sosem lesz megbecsült
„élő”, és bár sírjában forgó, de sokat ismételt „nagy”.
– Hát igen. Ma sem
az a lényeg, hogy mit mondasz, vagy, hogy hogyan, hanem, hogy jó helyen és jó
időben tudod-e azt mondani…
– Naná! Nézz csak magunkra. Tud-e valaki nálunk
többet a dolgok állásáról? Mi is végigjártuk a szamáriskolát. Eljutottunk a
„hulláktól” az „élőkig”, magunkba szívtunk mindent, ismételgettük is őket
eleget, nem győztünk dicsekedni, aztán pedig csak figyeltünk és vígan
kacarásztunk a dolgok folyásán, ráébredve, hogy az egésznek semmi értelme.
Pedig az ember évezredek óta az egész értelmét kutatja. Megszállottan keresi
azt, gyakran fél- vagy egész életét rááldozva. De mi aztán hiába beszélünk.
Akárhányszor megpróbáltuk, csak lehurrogtak. Csóró napszámosokként tengethetjük
monoton és frusztráló mindennapjainkat egy pult mögé zárva vagy esetleg néhány
tudásszomjas tévelygővel bájcsevegve. Ennyit a megbecsültségről…
– Hát
igen, szomorú. Nem is akarok belegondolni! Na de gyere, menjünk! Mára elég
volt! Három perc múlva nyolc! Holnap úgyis extra exhumálásra kerül sor. Leltár!
Fárasztó lesz. Megint strigulázhatjuk, hogy hány „hulla”-rabló játszotta ki
sikeresen a csipogós átjárót, amiről még mindenki azt hiszi, hogy heti egy
alkalomnál többször működik rendesen. Az is csak a karbantartókat eltartására
jó…
Ezzel
egyikük a kijárat felé indult és megfordította az ajtón lógó cédulát. Kívülről
csak ennyi látszott:
A könyvtár szerdánként
zárva tart!
