Néha sajnálom,
hogy valami fajta gépezetet agyamra kötni a kellő pillanatban nem lehet. Ez a
gépezet ugyanazt tenné, amit én szoktam jobb híján manuálisan, vagyis
valamilyen módon jegyezné gondolataimat, éppen csak anélkül, hogy ezért nekem
bármit is kéne tennem. Én pusztán ülnék kényelmesen tovább a villamoson, a
kádban, a fotelben és, ha elkapna egy gondolathullám, gyorsan agyamra kötném e
készüléket, az pedig a gondolat sebességével megegyező ütemben jegyezné
valahova gondolataimat. Több szempontból is praktikus lenne ez. Egyrészt azért,
mert gondolatáradatom gyors csapongását, vagy, ha éppen összefüggő
gondolatsorról van szó, a tudattalanból a tudatosságba való átömlésének ütemét
követni a kézi lejegyzés módszerével nem tudom. Míg fejemben öt gondolat
dübörög általában azonos intenzitással, addig kezem csak egyet képes egyszerre
leírni. Szerencsés esetben a gondolatokat sikerül bizonyos prioritások alapján
rendszerezni. Egy ilyen gondolatcsokor körülbelül egy pillanatig van jelen a
tudatomban, aztán rögtön egy másik csokor követi. Így próbálkozok én összefüggő
szöveget alkotni azáltal, hogy az egymás után zakatoló gondolatcsokrokból
mindig egy-egy gondolatot elcsípve, valamit papírra vetek.
Ám,
létezik ennek az alkotói szituációkat egy jóval abszurdabb szerzői magatartást
prezentáló változata is, noha lehet, hogy az csak mások számára abszurd, mivel
számomra élvezet, játék. Az inspiráció az emberre általában mindig a
legostobább helyzetekben tör rá. Olyankor, amikor aztán semmilyen lehetősége
nincs bármit is lejegyezni abból, ami a tudatába szökik. Nos, ilyenkor a szerző
eldöntheti, hogy bosszankodik az éterből pillanatokra tudatába szökő, majd
aztán az éterbe visszaolvadó gondolatok elveszítése felett, avagy e
gondolatokat önként és jókedvvel elengedi. Az én esetemben szerencsémre fennáll
egy harmadik kimeneteli lehetőség is, ugyanis gondolataimat olykor egyszerűen
lusta vagyok lejegyezni. Ilyenkor bűntudat többnyire egyáltalán nem kísért.
Amikor
egy gondolat pillanatokra a tudatába szökik a szerzőnek, egy bizonyos idő
eltelte után már érzi, hogy annak körülbelül mennyi az értéke, mennyire lehetne
az építőköve egy maradandó, szimpátiát és érdeklődést kiváltó írásnak. Bizony
gyakran kerülnek ilyenek elő akkor, amikor ezeket megörökíteni semmilyen
lehetőség nincs. És ekkor derül ki az, hogy egy-egy szerző milyen célzattal ír,
mivel ez a helyzet nem más, mint lelki gyakorlat, az elengedés gyakorlata, mely
nemcsak gyakorlat, de játék is egyben. Az a szerző, kinek célja van egy
írással, meg akar vele felelni valakinek, vagy valaminek. Ez lehet önmaga, vagy
egy, vagy több külső szemlélő. Ő görcsösen ragaszkodik gondolatához és szétveti az
ideg, ha elengedi azt. Az ilyen szerző mindig sajnálni fogja, hogy ez a
gondolat elveszett. Ám, az a szerző, aki úgy ír másoknak, hogy elsősorban
magának, és élvezetből ír, az nem fog sajnálni semmit. Megfigyeli az ébredő
gondolatot, s még ha fel is sejlik benne annak szépsége, ragyogása, értéke, a
következő pillanatban önként és mosolyogva engedi azt tovaszállni. Mosollyal
köszönti és mosollyal engedi el.
Képes
erre azért, mert elégedetten nyugtázza: van még belőlük elég. Akinek volt egy
épkézláb gondolata már életében, annak van több is. Nincs miért attól félnie,
hogy néhány közülük elveszik. De, képes erre azért is, mert tudja, ha ő nem
jegyez le valamit, lejegyzi más. Mint, ahogyan, ha az életben nem teszünk meg
valamit, megteszi helyettünk más. A világban mindig vannak űrök, és mindig van,
aki betöltse azokat. Ez az élet törvénye. A szerző közöl, egyfajta funkciót lát
el a létezésben, ugyanis információt, üzenetet juttat el valahonnan valahova. A
létezésnek azonban nem a személy számít. Ha valaki nem visz el egy üzenetet
valahová, a létezés küld helyette valaki mást, aki elviszi. A világtörvény
szempontjából az individuum egyáltalán nem fontos. A lét mindig a közt, a
közösséget, az egységet, az egységességet keresi. Az életben az egység
igyekszik kifejezni magát, az egyénnek csak lehetősége van rá, de az is csak
bizonyos keretek között.
Az
elengedés esetében már nem a materialista életmód és a társadalmi együttélés
írott vagy íratlan szabályai és szokásrendszere a mérvadó, hanem a léleké.
Ismereteket szerezni az életről és azokat alkalmazni józanésszel már nem lehet,
az élet gyakorlatában csak az élet önmagunkba fogadása és e befogadásból nyert
felismerések tiszta, gyakorlati interpretációja segít.
Az
ember túl komolyan veszi magát, nem képes nevetni önmagán. Nem képes semmit
beazonosítani, ami nem ő maga. Éppen ezért lehet gyümölcsöző dolog pusztán csak
ernyedten lézengeni a fürdőkádban és kinevetni a hirtelen és kéretlenül ránk
nehezedő hangulatokat, érzéseket, leengedve őket a fürdőkád lefolyóján
keresztül távozó vízben, vagy éppen a vonatállomáson várakozva hagyni egy
előttünk elszáguldó vonatnak, hogy éles csikorgással és sebes robajjal kísérve
magával vigye ösztönünk és nosztalgiánk táplálta száguldó megérzésünk.
Az élet
legfontosabb törvénye: Engedd el!
