Különös, hogy bár
a történelem a törpékben is a férfiakat preferálja, mégis a nőből néhány
tollvonással törpét képes faragni, mikor az mellette az írásos emlékekben
egyszerűen eltörpül, vagy, ha mégsem, kiadós ebéd lesz belőle, csak nem milánói
sertés-, hanem közönséges emberi oldalborda. Más esetben olyan homályos, de
hangzatos, lágy benyomást keltő yin elnevezéssel illetik, melynek ebben a
hangalakban maximum a kínai nyelven van jelentése. A jin átirattal már többre
megyünk, de ezzel sem jutunk tovább, minthogy a férfinem a j, és az n
mássalhangzókból tovább asszociálva megint önmagát határozza meg, például:
John, János, Johannes, és elhagyva a j-t,
belőle eredeztet minden rosszat: individuális,
inaktív, ingoványos, ingerlékeny, incselkedő, indiszkrét és legfőképp indokolatlan!
– de semmilyen esetben sem: intelligens.
Ám, félretéve az effajta fejtegetést: az írott hagyomány egésze a nőt csak tűri
s ez jóval túlmutat azon, hogy azt jószerével csak férfiak írták. Fontosabb ok
itt az irigység. De kezdjük az elejéről…
„És a
hagyomány megteremté a nőt, a fúriát, a Rémuszt (ami eredetileg férfinév, de
ezt a hagyomány során elfelejtették, és így nőiként terjedt el a kései
köztudatban), vagyis a rémest, a szükséges rosszat, mert előbb volt a délceg
Rómeó, a szép, az elegáns, a romantikus, az ideál, a férfi őstípusa, melyből
minden utána következő férfi mintája származik: a költő, a filozófus, a tudós,
a politikus, a rétor egy személyben, aki teremtő potenciájával mit kezdeni nem
tudott és genetikai állománya sürgős reprodukcióra volt kiéhezve. Így lett az
emberpár, férfi és nő. Rómeóval
kapcsolatban már a történet elején kérdések merültek föl. Erre utal vissza
Balassi „Hogy Júliára talála, így köszöne neki” c. versével, Shakespeare-től
pedig valóban meg is tudjuk, Júlia akkor így köszönt. „Óh, Rómeó, miért vagy te
Rómeó?”. A kérdésre nem tudni, hogy érkezett-e válasz. Mindenesetre az
bizonyos, hogy az előbb említett két szerző igen sokat tud a keletkezés
történetéről, és arra is következtetni lehet, ők valamifajta termékeny
együttműködést hajtottak végre, hisz egyik, művében a másik saját művében
feltett kérdésre válaszol. Az igazi humanitást mégis Shakespeare-ben
fedezhetjük fel, aki tragédiájában Rómeót és Júliát (a kezdeti időkben még így
hívták) egy rangra emelve, a mű végén mindkettőt a halál kezére adta. Ez
bizonyítja azt, hogy a középkor tájékán még történtek restaurációs kísérletek a
nő és a férfi egyenjogúságnak helyreállításával kapcsolatban. De, kanyarodjuk
vissza a történet elejére.
Miután
megszületett Rémusz (eredeti nevén Júlia), az elvileg csalhatatlan Rómeó mégis
megingott. A játék kedvéért beleharapott ő is a tudás fájáról szüretelt almába,
feláldozva korábbi ártatlanságát. Ekkor még egyikük sem sejtette, hogy
valószínűleg át lettek verve, mivel a nem tudás gyümölcseit eszegették
kedélyesen, hisz a történelem során semmi sem utal arra, hogy a történtek után
az ember a tudás népévé vált volna, a nem tudás sokkal inkább nyomon követhető
a történelemben. Mindenestre Rómeót a történelem léptem-nyomon menti! A
legelterjedtebb álláspont szerint csak azért harapott az almába, mert az
esztétikum (a nő képében) korábban is vonzotta, épp csak nőalak nem volt
kívánalmához, s most, hogy van, úgy gondolta, hogy ami szép, az a jövőre nézve
még hasznos is lehet, ezért úgy határozott, hogy elégedetté teszi a nőt. Ezt az
érvet a tudomány elfogadja és kegyesen többnyire szemet huny Rómeó bűnbeesése
felett.
Rómeónak
nem volt ezután más dolga, mint mindent, ami befolyással bír, hímneműnek
titulálni s mindent, ami korrekcióra szorul, és számonkéréssel járhat, rábízni
a nőre. De végtére is ki tehette volna meg ezt helyette? Más férfiú nem akadt.
Így, e hálátlan és kéretlen feladat rá hárult. Eképp lett hímnemű az Isten, a
mester, a politikus, a filozófus és még a fügefa is, mely alatt Rómeó egy
későbbi leszármazottja, nevezetesen a Buddha, megvilágosodott, főként arról,
amit elvileg ő már tudott. Hiszen Platón, kortársa is megmondta neki: az ember
születésétől fogva már mindent tud, csak emlékeznie kell. Ezen felül a Rómeó
korából származó szentírások arról tanúskodnak, hogy a férfi eleve mindent tud
(bár ki tudja, hogy a hagyomány miként hamisította meg ezeket a szövegeket).
Szóval sokan csak vakarták a fejüket, hogy Buddha miért is erőlködött emiatt
annyit, de végül belenyugodtak.
Visszatérve
Rómeóhoz: Később, amint feladatai egyre inkább körvonalazódtak előtte,
meggyőződésévé vált, hogy a nőt jó pásztorhoz illő viselkedéssel kötelessége
együtt tartani a nyájjal, s ha az kéretlen béget, jól odavágni neki, aztán majd
hallgat. Ez a gondolata nem önállóan született. Ő, bár tapasztalatlan volt, de
spirituálisan fejlett. Még rendelkezett a jövőbelátás képességével, így volt
alkalma belepillantani a később keletkezett óind Védákba, melyekben több olyan
passzust talált, mely szerint, ha a nő jól viselkedik, sokszori újjászületések
által akár még férfiként is megszülethet, addig pedig igyekezni kell kordában
tartani, nehogy elszemtelenedjen. Valószínűleg Rómeónak a Védák egészét nem
volt ideje elolvasni, mivel a jövőbe látás képességét csak korlátozott ideig és
csak szelektív ismeretek megszerzésére lehetett használni. Ez lehet az egyetlen
oka annak, hogy nem annak végkövetkeztetése szerint járt el, melynek értelmében
a nő és a férfi egyenlő minőség. Ha találkozott is ezzel a tézissel,
gondolhatta azt is, hogy ez a férfi és a nő közötti egyenjogúság
gondolatkörének tipikus tévútja, melynek csapdájába Shakespeare is beleesett
később, s melynek előfordulása oly hosszú történelemi távlatokban, melynek az
emberiség elébe nézett, elkerülhetetlen.
No,
de térjünk vissza megint Rómeóhoz! (Az emberiség történetét nehéz röviden és
kitérők nélkül összefoglalni, de az igényes történetírónak kötelessége erre
kísérletet tenni. Ez alól e feljegyzés írója sem lehet kivétel! – a krónikás
megjegyzése) Szóval, a fenti programterv első ránézésre be is jött, hiszen
évezredekig nem volt gond vele. A férfi, Rómeó még azt is megengedhette magának,
hogy a nőnek néhol teret adjon, hadd gondolja a kedves azt, hogy az
egyenjogúság nem pusztán burkolt Egyen
való jogúság, vagyis csupán az egyik nemen alkalmazandó joggyakorlat. Ez nem
azonos a Shakespeare általi idealisztikus gondolattal, miszerint merte felvállalni,
hogy nő és férfi egyenlő. Nem, ez a férfi tiszta, jól irányított, meghatározott
játékszabályok szerint játszott játéka!
Igen
ám, de Rómeónak időnként lelkiismeret furdalása támadt és az is eszébe jutott
olykor, hogy erről az egészről ki kéne kérnie a nagyfőnök véleményét, akit még
a kezdet kezdetén rendszeresen felkeresett, ha tetteit igazolni akarta. Aztán
merengésein gyorsan átszaladva, elodázva a gondolatot, mindig továbblépett
lelkiismeret furdalásán. Ennél fogva a nagyfőnők kénytelen volt olykor
ráförmedni, azzal, hogy az emberi lét mégsem csak úgy van, ahogy ő azt
gondolja. Ekkor Rómeó mindig rém alázatos lett. Kötelességtudata felébredt s
bűnbánatában hozzáírt még néhány fejezetet szent könyveihez, majd a kérdést
letudta. A nagyfőnök álláspontját a természeti jelenségek változásaiból követte
nyomon, s ha a természeti katasztrófák alábbhagytak, megnyugodott, úgy
gondolta, hogy nincs több dolga a kérdéssel. Nagy elégedettségében már azt sem
vette észre, hogy menet közben még az Isten nevét is elfelejtette. Amikor néha
ez eszébe jutott, úgy gondolta – semmi baj, majd megbeszéljük egymás közt, mint
férfi a férfival. Ez a tendencia zajlott egészen az utolsó időkig, mostanáig. A
hagyomány történeti krónikái tehát a fenti tudósítást hagyták ránk. Rómeó
leszármazottai, a rómeodizálódott kolóniák sokasága népesíti ma be a világot,
fenntartva a régen kialakult, jól bevált, megkérdőjelezhetetlen rendszert. E
célt szolgálja a tudomány, a vallás, és a társadalmi gyakorlat minden eleme.
Akik ezzel szembeszálltak, jobbára sanyarú sorsot könyvelhettek el a maguk
számára.
Azt,
hogy a hagyomány előtti időkben mi történt, senki sem tudja biztosan, csak
sejtéseink lehetnek. Viszont rebesgetik, hogy abból az időszakból fennmaradt
egy prófécia. Ennek lelőhelyével kapcsolatban egyenlőre senki sem mert állást
foglalni a nyilvánosság előtt, de egyesek állítólag szinte biztosra vélik, hogy
merre kell keresni. Ami ennél lényegesebb talán, a címe, melyet ugyanis az
összes hagyomány történetében élt tudományos szakember és rómeódizálódott
nemzedék mindvégig ismert, s mely rettegéssel tölti el még ma is Rómeó
leszármazottait. A prófécia címe: A női
uralom kora. Ezt a címet a mai világban egyenesen tiltott hangosan
kimondani. A cím hallatán a romefódiázálódott férfiakat félelem ragadja el, és
szívük megremeg. Nem is elsősorban a cím miatt, hanem a prófécia tartalma
végett. A prófécia a pletykák szerint arról számol be, hogy hamarosan
elkövetkezik az évezredekig férfiúi elnyomásban élő nők uralma, melyben a
férfiakra nem szolgaság, hanem ennél valami sokkal szörnyűbb vár. Egy olyan
fajta erő, melynek mibenlétéről ők semmit sem tudnak. Számukra ismeretlen.
Ennek az erőnek a neve pedig megbocsátás,
női kegyelem s ezáltal egyenjogúság. Mivel egyikük sem tudta
sosem, hogy mit jelent az a szó, hogy megbocsátás,
vagy kegyelem, – és az
egyenjogúságról is csak annyit tudtak, hogy azt hogyan kell imitálni, de
valójában sosem szabad, hogy bekövetkezzen –, gondosan irtották a prófécia
fel-fel bukkanó eretnekeit, akik a
megbocsátás eljöveteléről prédikáltak.
Mindnyájan
rettegtek a küszöbön álló, rettenetes világtól, mely nem ismeri az irigységet!