„A történet előtti őskor szellemének őre India szent
könyve: a Véda.” – Hamvas Béla
Hamvas Béla fenti
állítása egyáltalán nem nevezhető túlzásnak. A védikus irodalom e korra
ajánlott könyveinek elolvasása után sehol sem találtam olyan irodalmat, ami
ehhez képest újat mutatott volna. Maximum legfeljebb kiegészítő irodalmat, mely
egy adott, a védikus irodalomban megemlített tézis teljesebb körvonalazásához
járul hozzá, ugyanakkor több esetben annyira szimbolikus, hogy kevéssé érthető,
értelmezhető így pedig csak feltételesen hasznos. A védikus irodalom Kali korra
szánt irodalma rendkívül egyértelmű és magas szintű. Így szintén igaz az egyik
védikus eposz, a Mahábhárata állítása
is, miszerint, ami ebben a könyvben nem található meg
a világról, az nem is létezik. Jelentősége pedig abban áll, amire Hamvas
rendkívül lényeglátóan érzett rá: „A
Véda egyedülálló feladata, hogy felébreszt, éberséget hoz és ébren tart.” A
gondolatot annyival ki lehet egészíteni, hogy a Védák nem pusztán India történetét beszélik el, hanem a
világtörténelemről szólnak, illetve nem bevezetnek az önmegvalósításba, hanem
annak legmagasabb szintjéig kalauzolnak.
A
védikus irodalom szempontjából az időszámításunk előtti időkből két, e korra
különösen ajánlott, fő irodalmi alkotást érdemes megemlíteni. Ezek: a Bhagavad Gitá, és a Srímad Bhágavatam. A
két mű részletesen összefoglalja, és kimerítően tolmácsolja a téma
szempontjából lényeges, egy ilyen jellegű kutatáshoz szükséges minőségi és
mennyiségi információkat.
India
alapvető szent irodalmát a Védák
alkotják. A Véda kifejezés azt jelenti, hogy tudás. A Védák azt mondják, hogy az az ember rendelkezik az életről és
önmagáról kielégítő tudással, aki tudja, hogy ki ő, ki Isten, és mi a
kapcsolata az egyénnek Istennel. A védikus irodalom végkövetkeztetése alapján
az emberi élet célja, hogy helyreállítsuk kapcsolatunkat Istennel és
kialakítsuk magunkban az Isten tudatot.
A Védák keletkezésének idejét világunk
teremtésével egy időre teszik, körülményeit illetően pedig azt tartják, hogy
maga Isten hozta létre őket és adta át az első teremtett élőlénynek, Brahmának,
hogy megismerjük belőlük az Őhozzá vezető utat. Azonban, ha ezt az állítást nem
is tartjuk elképzelhetőnek, a legrégibb írásos bizonyítékok akkor is a védikus
irodalom keletkezési idejét körülbelül ötezer évvel ezelőttre teszik, egyes
becslések szerint viszont az első írások hat- nyolcezer évesek.
A felszabadulás felé vezető út mellett, a Védák következetesen leírják azokat a
folyamatokat, cselekedetek, tetteket is, melyek nem szolgálják a lelki
fejlődést, pusztán azért, hogy világossá váljanak azok a viselkedésformák,
melyek azt jelzik, hogy az élőlény nem a megfelelő úton jár. Mindazokat a
tetteket és az elveket, melyek az ember lelki fejlődését szolgálják, sanatana
dharmának hívják.
A
védikus irodalom, saját kinyilatkoztatása szerint nemcsak az indiaiaknak vagy a
hinduknak szól, hanem a világ egészének. Ez azonban nem azt jelenti, hogy
mindenkinek hindu vallásúvá kellene válnia, csupán arról van szó, hogy a Védákban lefektetett irányelvek
univerzálisak, mindenkire érvényesek, mert az élőlény Istennel való változatlan
és körülményektől független kapcsolatára, illetve annak örök természetére
vonatkoznak. Azt hirdetik, hogy lelki kötelességünk teljesítése a teremtés
működésének alaptermészetéhez tartozik és az ez által történő megüdvözülés az
emberi élet elsődleges célja.
A Védák kezdetben szájhagyomány útján
terjedtek és mindössze egy összefüggő tudásanyagot alkottak, azonban később,
hogy érthetőbbé, követhetőbbé váljon a tanítás, a transzcendentális bölcs és
lelki tanítómester, Vyasadeva tematikusan rendszerezte és 4 részre osztotta fel
az eredeti egy Védát. Így született meg a Rg (Imádságok könyve), a Sama
(Himnuszok könyve), a Yajur (Áldozatok könyve) és az Adharva véda.
Mindegyik
Védához tartoznak összefoglaló magyarázatok, ezek az úgynevezett Upanisadok
amelyek választékosán taglalják az adott Véda fő jelentéstartalmát
mondanivalóját. A védikus irodalomhoz szokták sorolni, az egyéb kiegészítő
irodalmakat, melyek témájuk, vagy transzcendentális hatásuk alapján vallásos
irodalomnak tekinthetőek. Ezeket az ötödik Véda néven szokták emlegetni.
Valójában minden olyan hiteles irodalom ide tartozik, aminek üzenete megegyezik
a Védák üzenetével,
végkövetkeztetéseivel, legyen az akár szépirodalmi alkotás is. Az ötödik
Védához sorolhatók például a szútrák, melyek rövid, tömör formában írott,
alapigazságokat összefoglaló, mély lélektani tartalmú, tudományos hangvételű
írások, amik mintegy tankönyvkén,
kézikönyvként szolgálnak a lelki úton járóknak, és e célból foglalják össze
a hosszabb hangvételű Védák üzenetét.
Az egyik legfontosabb és legjelentősebb ezek közül a Védanta szútra, melynek
jelentése: „a tudás vége”, vagyis a Védák
végkövetkeztetése.
A
vallásos eposzok közül, melyek szintén ehhez a csoporthoz (az ötödik Védához)
tematizálhatóak, a leghíresebbek és a legszélesebb körben elterjedt írás a Rámájana és a Mahábhárata, melyek Isten ötezer évvel ezelőtti földre szállását
követő tetteit, történeteit, kinyilatkoztatásait írják le epikus formában. A Mahábhárata eposz fejezetét alkotja
India egyik legszentebb és a világon is máig a legolvasottabb olvasmányok közé
tartozó, a műből kiemelt, attól különválasztott traktusa a Bhagavad Gitá, vagyis a Magasztos Szózata (vagy Éneke), mely Isten
személyes kinyilatkoztatásait beszéli el. Ezt az írást India Bibliájának is
nevezik.
A Bhagavad Gitá tartalmi elemeit azok a
párbeszédekre alapuló kinyilatkoztatások, kérdésfelvetések alkotják, melyeket
maga Isten folytatott bizalmas hívével és barátjával (Arjunával). E
beszélgetések által azon utak és folyamatok sokfélesége és tematikus
számbavétele tárul az olvasó elé, melyeket Isten ajánl, hogy híveit
visszavezesse Önmagához és így örök, szeretetteljes kapcsolatuk elérje újra
alaptermészetét. Ezeket a folyamatokat jógafolyamatoknak nevezi a mű. A
kinyilatkoztatás végső konklúziója a legmagasabb szintű jógafolyamat
tárgyalásának során kerül kifejezésre, mely folyamat a bhakti, vagyis az Úrnak
végzett odaadó szolgálat jógájaként van definiálva. Ennek szellemében Isten
kijelenti, hogy ez az önmegvalósítás legtökéletesebb folyamata.
A
Puránák (történelmi feljegyzések) is az ötödik Véda gyűjtőfogalmába sorolható
irodalomhoz tartoznak. Ezek közül a leghíresebb és legjelentősebb a
Bhagavata-Purána vagy más néven a Srímad Bhágavatam, mely a Védanta szútra és a
Bhagavad Gitá bővebb, részletesebb és
magasabb szintű magyarázata, kifejtése. Legfontosabb részei Isten földi
kedvtelésének leírását tartalmazzák (ugyanis a hindu hagyomány szerint Isten
megtestesült a földön, több alkalommal is). Végső soron igazi és
megkülönböztető esszenciáját az előző írásokhoz képest ezek a fejezetek adják.
Ezt a művet a védikus irodalom fájának
érett gyümölcseként tartják számon. Tulajdonképpen minden olyan információt
tartalmaz, amelyet a négy Véda a legfontosabbnak tart, és amelyre a lelki
életet élő gyakorlónak az önmegvalósítás legmagasabb szintjének eléréshez
szüksége van. Azt mondják róla, hogy az élet végső céljának elérésére szempontjából
és természetes kötelességünk megismeréséhez tulajdonképpen nincs is szükség más
irodalomra.
Védikus
irodalomnak számítanak még a spirituális mesterek, vagyis a tanítványi láncolat
lelki tanítómesterei által a védikus írásokhoz fűzött magyarázatok,
értelmezések, kiegészítések is. A hinduizmus korunkra vonatkozóan a fentebb
említett tárgykörből a legfontosabb műveknek mindezek közül a Bhagavad Gitát, és a Srímad-Bhágavatamot
tartja. Ennek két oka van: egyrészt az, hogy ezek üzenete mindenki számára befogadható,
másrészt az, hogy tartalmazzák azt a szintű transzcendentális tudományt, melyet
a Bhagavad Gitá a bölcsesség királyának nevez. Így
lehetővé teszik az önmegvalósítás területén járatlanabb emberek felemelkedését
is, valamint a már magas szinten álló emberek megfelelő irodalom iránti igényét
is kielégítik. Az ezekhez képest korábban született védikus műveket csak a
papság volt képes helyesen értelmezni és a bennük foglaltakat a gyakorlatban is
alkalmazni. Vyasadeva szándéka azonban az volt, hogy a védikus tudományok
üzenetét minél szélesebb körben elterjessze. Így időről-időre olyan művekkel
egészítette ki a Védákat, melyek
által mind szélesebb körök érdeklődését és tetszését tudta kivívni a Védák tudománya számára, eképp született
meg a Védanta szútra, a puránák, stb… A Mahábhárataban
található Bhagavad Gitá és a Srímad
Bhágavatam megalkotásával azonban elérte célját, mely egyben irodalmi
munkásságának betetőződését is jelentette, i.e. 3000 körül.
