Az időnek mindent
egybevéve, mindösszesen egyetlen haszna van: múlásának köszönhetően, az ember
képes és hajlandó lesz általa eljutni annak belátásához, hogy az életben csupán
két értelmes és hasznos elfoglaltság van, a meditáció
és az olvasás. A józan és
körültekintő ember számára nincs hasznosabb felkiáltás, minthogy – Olvasni,
olvasni, olvasni! Legpontosabban kognitív, vagyis megismerő tevékenységet
végezni. A felelős emberre ráolvasva pedig ez így hangzik: – Gnoti se auton,
vagyis „ismerd meg önmagad!” Az idő nem ismer kivételt és pardont e
vonatkozásban. Az ember folyton időt akar nyerni, ennek viszont egyetlen
eszköze az, ha a rendelkezésre állót, időtlen
dolgokra fordítja. Meditáció alatt
pedig szélesebb értelemben vett lelki gyakorlatot értünk, még pontosabb:
vallásos gyakorlatot. Vallás pedig az, ami az egyént összekapcsolja az
istenivel, az egyénit a mindenséggel. Megint más kérdés, hogy mit értünk itt
isteni alatt, az azonban mindenképp megállapítható, hogy nem valami
természetfelettit, hanem kizárólag valami természeteset.
Ami belőlünk (is) fakad, ugyanis nem állhat létünk természetén felül.
Idő-meditáció-olvasás:
ebből születik meg az olvasat. Ám az
ember valódi szentségében akkor őrzi meg e tárgykört, ha többet egy szót sem
szól róla, a már említetteken kívül. A további kifejtés ugyanis csak a
felesleges bonyodalmak előfordulási lehetőségének esélyét vetíti előre, ám a
még be nem érkezett lélek rácsodálkozásában ennek semmiképp sem tud ellenállni,
így csupán azt remélheti, hogy hangos eszmefuttatásával túl nagy kárt nem tesz.
De minden újabb szó időpocsékolás az olvasó és a szerző számára is, és még
hátravan az alapvetés megokolása!
A
lelki gyakorlat kapcsolatteremtés, az olvasás e kapcsolat kifejezési
készségének kiszélesítése, az írás pedig e kapcsolat közreadása, az ön- és
társadalom befejezés eszköze.
Az
írásra azt mondják, hogy önkifejezés, de a szerző és olvasó szempontjából talán
helyesebb, hogy önbefejezés. Csak a be nem fejezett ember ír még. A befejezett
ember már, vagy egyáltalán nem ír, vagy nem önmaga ír, hanem őt írják le,
ugyanis ő már nem akar kifejezni, csak átadni, persze az írás lehet még számára
is eszköz, de ez a fajta írás már egészen más szinten mozog, mint az írás
korábbi és általában véve átlagos színvonala.
A befejezett szerző a csendet írja le, és a csend által még többet ad
át, mint a kifejezéssel.
Szerző
és olvasó viszonya mindig a közös utazásról szól, ám ez az utazás csak addig
építő, míg az auctor legalább néhány lépéssel az olvasó előtt jár. Az ideális állapot pedig az, ha előbb fejezi be
magát, mint az olvasó és így lehetővé válik számára, hogy közreműködjön az
olvasó befejezésében.
A
befejezettség felé haladó ember felismeri, hogy igaz feladata és léte a
szolgálat. Mégpedig szolgálat az önfeladáson keresztül. Önfeladása pedig szép
lassan beleérik és beleég kinyilatkoztatásába (mert minden írás
kinyilatkoztatás) és végső soron minden megnyilvánulásába (mert minden
cselekedet kinyilatkoztatás). Így a kinyilatkoztatás és megnyilvánulás, írás és
tett, gondolat és jellem között nincs különbség. Mindemellett azt is tudja,
hogy, ha nem tud érdemivel és értékessel szolgálni, hallgatnia kell. Hisz ő
ismeri a csendet. A csend iránt pedig alázatos. Ha a csendnél csak kevesebbet
tud kifejezni, meg sem nyilvánul. Engedi, hogy azok nyilatkozzanak meg, akikben
a csend elevenen él. Elemzi a szót, hogy megnyilatkozás.
Megnyilatkozás, mint megnyílás, megnyílás, mint valaminek a kitárulkozása rajta
keresztül – s tudja, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy mi ömlik ki általa, mert
minden kitárulkozás kinyit egy ajtót, de be is zár egy másikat.
A
lelki gyakorlatot végző ember felelősséget, missziót vállal, s e misszió része,
másik végpontja az is, hogy az olvasás által tudást szerez. Tudást, mégpedig
arról, hogy a materialisztikus jelenséganyag rendelkezésre álló elemeiből mely
elemek segítségével lehet egy olyan nyelvet megalkotni, amibe ő a csend
szimbólumait itt és most átültetni képes. Ez lesz az ő személyes nyelve, s ha
tényleg a csend nyelvére talált, később a tömegek nyelve is.
Az
olvasó ember látásmódot tanul. Annak látásmódját, hogy miként tudja a világba
lehozni a szentséget, és miként tudja a szentségtelent elválasztani a
szentségtől az anyagvilágban kutatva.
