Furcsa kérdés,
hogy a férfi önmagában mit tesz egyáltalán az írás művészetéhez, tudásán,
racionalitásán, időnként előforduló és azokat nagy becsben tartó felismerésein
kívül. Az igazán jó írás valószínűleg
mindkettő, a férfi és a nő kvalitásait összegzi. Nem kérdés, hogy a
kifejezéshez a nők értenek jobban, így, ha egy férfi igazán módszeresen nyúl az
írás tevékenységéhez, elsősorban a benne lévő nőhöz fordul, akár tud róla, akár
nem.
Aki
kicsit is jártas az antik művelődésben, ismeri azt a tanítást, miszerint az
emberi élőlényben egyaránt ott rejlik a férfi és a nő, az animusz és az anima
archetípus.
A
férfi nem a szavak embere. Ő az elvont gondolatok és a bonyolult összefüggések
összegzője, a tudás hordozója. Kommunikációja gyakran erőszakos, egyoldalú,
mivel mindennél elhívatottabban hisz nézeteiben. A nő ezzel szemben a megélő,
érző, beleérző és kifejező természet. Amit a férfi gondolkodás útján megért, de
befogadhatóvá tenni esetenként kevéssé képes, azt a nő egyszerűen és inkább
csak megérzi, fogalmi kereteket nem von köré, de hasonlóan tudatában van és
képes kifejezésére. Ez utóbbi nem információt halmoz fel, hanem alapvetéseket
hív le. A férfi analizál és megért, a nő érez és megértet, ösztönös anyai
létállapotával, gondoskodó szeretetteljes attitűdjével a szavakon keresztül
simogat és ápol. Viszont a férfira éppen azért van szükség, hogy a nőt ne
ragadják magával tévútra csábító szenvedélyei. A két egyidejű entitás tartja
medrében a valóságot.
Éppen
ezért nem szólhat tökéletesen igazat az, aki nem kelti fel magában a nőt és a
férfit egyaránt, és az sem, aki csak egyiket hívja életre. A pusztán férfias
típusú írást a női olvasó emelheti magában igazán egészre, a nőies típusút,
pedig a férfi, azonban, ha egy írás tökéletes, megjelenik benne mindkét
vonatkozás, így képes hatni oly módon, hogy az egészből a hiányzó felet ne az olvasónak
kelljen kipótolnia. Az ilyen írás nem csak érez, de mond is, s nem csak láttat,
de érzékeltet is.
A
felismeréskor a férfi elcsendesül, a nő pedig kiárad. Érdekes vonatkozás, hogy
a spiritualisták a megvilágosodott, beérkezett ember szintén e két magatartásmintázatáról
számolnak be, éppen csak nem nemekre levetítve, hanem az egész ember
vonatkozásában. Egyesek szerint ugyanis a spirituális önmegvalósítás
legmagasabb fokán az ember egyszerűen csak elcsendesül, kérdései és egójából
fakadó akarata tovaszállnak, elméje megnyugszik. Ő már nem akar magyarázni,
meggyőzni, csak megélni a szeretet, az istenit, a közöst, az egységet. Más
spiritualisták szerint viszont éppen, hogy ez a kifakadás pillanata, mikor az
önmegvalósított embert átitató szellem kifejeződésre tör, megnyilatkozni
vágyik, és meg is nyilatkozik, valahányszor tárgyat talál magának. Az
ősszeretet egész egyszerűen tehát médiumként használja őt üzenete
kiterjesztéséhez. Az igazság valahol ott lehet, hogy ez a kettő együtt válik
jelenlevővé valakiben. Ugyanis a felismerés egyszerre bizonyosság és ünnep is.
Aki pedig ezt a létállapotot ki akarja fejezni gondolkodásában az értő ember
racionalizmusát, hangvételében, pedig a boldog ember ünnepélyes örömét kell,
hogy sugározza. Persze, ez jelen gondolatkörben, ebben a formában csak az
abszolút tudás kifejezésére vonatkoztatható. Ugyanakkor, ahogy a
világegyetemben minden más területen, ebben az esetben is ugyanaz történik
minden esetben és kimenetben, mint egyébként, csupán úgymond kicsiben, hiszen amint fent, úgy lent. Ezt minden
különösebb fennköltség nélkül ki lehet jelenteni. A megnyilatkozás ugyanis
mindig képvisel egyfajta minőséget, magában hordoz valamit a férfiből és a
nőből, a felismerésből és az ünnepből a különbség csak e minőségek felszínre
kerülésének mennyiségi eltéréseiben realizálható. És fontos, hogy kizárólag
csak abban, hiszen, ahogy Einstein is megállapította: egy jelenség ellentéte nem más, mint maga a jelenség valamilyen mértékű
hiánya, tehát mennyiségi változásról van szó. Így például a sötétség a fény
hiánya, nem önmagában értelmezhető minőség.
Az
író tehát egyszerre férfi és nő, remete és szerelmes. Hogy mennyire ez, vagy
mennyire az, az írásban már csak írói érettségének fokától függ. Írói érettsége
pedig nem választható el jelleme, személyisége érettségétől, a férfi és a női
princípium ugyanis először mindig az énben
képeződik le.
