Gyakran írok a
jelenről, mert egy rendkívül tanulságos kor ez, ezen kívül szeretek benne élni.
Ennyi információhoz és tanulási lehetőséghez, mint ma, sosem jutott még az
ember. A tanulási folyamat konzekvenciája egyszerű: felhalmozni annyi tudást,
amennyit csak az ember bír, azért, hogy végül a bölcs megfejtse, semmi szüksége
a tudásra. Azonban idáig a legtöbben nem mennek el. A felismerés kétségtelenül
terhes, a hatalom nagy úr. Tudással rendelkezni ma befolyást jelent, a befolyás
érzékelése pedig mindennél fontosabb a biztonságérzethez, hisz ettől érezzük
úgy, hogy megéri élni és mindennap tenni egy adott célért.
A
szanszkrit védanta szó azt jelenti: a
Védák vége, a Védák tanításának csúcsa, egyes Véda magyarázatokban, szélesebben
értelmezve azonban nemcsak a Védák
végéről, hanem a tudás végéről van itt szó, hiszen olyan filozófiai kérdés
nincs, amivel a Védák ne
foglalkoznának. Ez nem pusztán egy információ, egy közlés, hanem analógia is.
Mégpedig annak analógiája, hogy létezik olyan tudás, mely minden kérdésre
választ ad és e tudásnak van vége is, a vége után pedig szükségszerűen
következik valami, nem pusztán a semmi, a vég.
Pedagógiai
alapvetés, hogy a pedagógia célja az, hogy megszűntesse önmagát. Ez annyit
jelent, hogy amikor a személyiség már teljesen kifejlődött, a pedagógiának
nincs több dolga. Mivel az egész létezés egyfajta pedagógiai eszközként és
folyamatként fogható fel, ezért azt mondhatjuk, hogy a létezés célja az, hogy
megszűntesse önmagát. A tudás vége, a pedagógiai folyamat vége. Persze itt nem
a létezés teljes megsemmisüléséről van szó, hanem csupán jelen formában való
megszűnéséről és egyben magasabb szintre emelkedéséről. A szanszkrit ezt a moksa fogalmával írja le. A moksa annyit tesz: megszabadulás anyagi
köteléktől, a matéria fogságából, egy magasabb tudatosság elérésével. Egyén és társadalom levet minden olyat, amire
önmaga helyzetének behatárolása és az univerzummal való összhangjának
megteremtése szempontjából semmi szüksége nincs. Aztán nem tesz egyebet, hacsak
azt nem, hogy igyekszik megtartani azt, ami ez után a lemeztelenedés után
számára felragyog. Osho ezt a folyamatot így fogalmazta meg: „A tudás
információ, a bölcsesség transzformáció, egy átalakulás. A tudást másoktól
kaptad, a bölcsesség viszont a tiéd. A tudás az egót táplálja, bölcsesség
viszont csak ott van, ahonnan az ego már eltűnt.” A buddhizmus a bölcs
léthelyzetére azt mondja, hogy ez a buddhi, buddha-állapot, a nirvána, vagyis
elsősorban a megvilágosodás, másodsorban pedig a nem lét felismerésének
állapota. Jézus viszont egészen másfajta értelmezést használ, szerinte ugyanis,
nagyon is a lété, méghozzá a krisztus-tudat által, a mennyek országának
eljöveteléjé, másképpen a szeretet felszínre törése. Ugyanezt az állapotot
fejezik ki a latin eredetű illumináció szó,
mely szintén megvilágosodást jelent, és ide rokonítható a védikus irodalomban
szereplő maha atmá kifejezés, mely
azzal azonosítható, hogy valaki nagy
lélekké, felébredetté vált.
Az
önmegvalósítás fogalmához ma az ember kétfajta utat társíthat. Az egyik
szanszkrit kifejezéssel élve a jnána,
a (lexikális) tudásszerzés útja, ezt alkalmazza közel a társadalom 90
százaléka. A tudásszerzés következtében gazdasági és társadalmi siker várható,
ha az egyén azt eléri, önmegvalósítását beteljesedettnek érzi. Emelkedettebb
szinten az ember a jnána, a
tudásszerzés által a világegyetem működését igyekszik megérteni. Mindazonáltal
a teljes igazsághoz sosem jut el, mivel az érzékelésen kívül eső létszférák
megtapasztalására puszta tudásszerzés segítségével nem képes.
Ezzel
szemben áll a spiritualisták által képviselt út, a bhakti, vagyis a szeretet és a szolgálat útja. A bhaktiban az egyén nem felhalmozza, hanem elveti a
(felesleges) tudást és átadja magát a létből kiáramló szeretetnek. Működésének középpontjában már nem az én,
hanem a köz áll. Nem magát szolgálja, hanem az istenit és az isteninek végzett
szolgálaton keresztül az egyetemeset hozza le e világba, hogy megossza azt
másokkal. Ezt az önátadást és önfeladást nevezik a keletiek yogának, vagyis az istenivel való
kapcsolatteremtésnek.
Ma jnána-, tudáslicit folyik. Ráadásul a leereszkedő
tudásé, nem a felszállóé. Leereszkedő tudás az, ami valakinek az aktuális
létmegvalósítási szintjére húz le egy adott tudástartalmat, felszálló tudás
pedig az, mely magához húzza fel a befogadót, vagyis elhatározásra, majd
tudatos lépések megtételére ösztönzi. A leereszkedő tudás megszerzése és
továbbhagyományozása következtében az emberiség tudata fokozatosan veszít
korábbi helyzetéből, mivel újra és újra egy egyre alacsonyabb rendű
tudásszinthez ereszkedik le.
Tanulás,
tudás, ismeretszerzés útján rendkívül sok dolgot képesek vagyunk megtanulni a
világról úgy, hogy tulajdonképpen nem ismerjük meg azt. Olyan ez, mint az
autókereskedő esete, aki bár minden lehetséges információt fel tud sorolni egy
adott járműről az értékesítés elősegítése érdekében, úgy, hogy közben egyetlen
percet sem töltött az eladásra szánt autóban. Önmagunk értékesítését mi is
mesterien megtanultuk, úgy, hogy közben egy percet sem töltöttünk önmagunkban.
A szociológia régóta kutatja a lexikális tudásszerzés következményeit, e
kutatások kapcsán pedig két dolgot lehet megállapítani: 1. ez a fajta
tudásszerzés hosszú távon a társadalmi és főként a szellemi érdekeket nem
szolgálja 2. gazdasági szempontból ugyan hasznos, de csak az egyéneknek
(közösségi szinten nem), vagy a társadalom szűk rétegeinek, akik általa
érvényesülni tudnak. Az egyéni érvényesülés generálta versenyszellem pedig
mindenkiből egyént, és mindenki másból riválist képez. Egyedül ily módon képes
az evolúciós elmélet legalább egyetlen tétele érvényt szerezni magának: vagyis
az erősebb fennmarad, a gyengébb elpusztul.
Mindazonáltal
az elmúlt több tízezer éves spirituális hagyomány tapasztalata alapján sokkal
lényegesebb és hasznosabb tételnek bizonyult az emberiség történetében, ha
lét-kérdésekről tudakozódott: Ki ő? Mi dolga ebben a világban? Mi dolga a
világegyetemben? Milyen összefüggésben áll az ő léte a világegyetemével? stb.
Akárhányszor az ember e kérdések felől tudakozódott, léthelyzete magasabbra
emelkedett.
A
köztudat és a kollektív tudat látszólag átsiklott e kérdések fölött, mivel
gyökeres változás e téren a világtörténet folyamán nem állt be. Az embert még
az sem érdekli, hogy egyszer meg fog halni. E könnyelműsége valószínűleg
eredeti, lelki helyzetének megsejtéséből ered, de ez jelenvilág beli fizikai mivoltán
nem segít. Az emberiség életében egykoron jelenlévő holisztikus tudás látszólag
elveszett, gyakorlatilag egy szűk csoport emlékezete őrzi és éli, az újabb
korban ez a csoport már nem annyira szűk, mivel a degradálódás folyamatával
párhuzamban egy ébredési folyamat is kezdetét vette. A dolog irónija mindössze
csak abban ölt testet, hogy a modern tudomány egyfajta tudattalan szándékától
vezérelve sorra felfedi és igazolja a régmúlt bölcsességének szeleteit. Az
elmúlt ötezer év alatt az ember eljutott addig a pontig, hogy laboratóriumi
körülmények között is igazolja azt, amit ötezer évvel ez előtt még hitt, élt,
tudott, kimondott, mára pedig misztika, mitológia és legenda fecnikkel
felcímkézve a közügyeken kívülre söpörte. Valahol, a történelem egy pontján az
emberiség szakralitása megbomlott és felszakadt, ennek a súlyos döntésnek az
ára pedig nem kevesebb, minthogy így a történelem vége felé visszajutottunk
annak kezdetéig. A visszatérés pedig
törvényszerű, mivel miután mindent kizártunk, ami nem AZ, végül csak AZ marad.
Aki
olvasott már az archaikus korból származó művet, mely írt a ciklikusságról is,
azt tudja, hogy ebbe a korba születni egyáltalán nem kiváltság. Ide már csak
azok születnek le, akik egészen mostanáig nem ébredtek fel, vagy feladatuk van
a felébredésben. E tekintetben az ősi írások más lehetőséget nem ismertetnek.
A
végére már csak egy kérdés maradt: Ki az még, aki már az AZ nyilvánvaló megsejtése után még mindig tovább akarja kutatni,
hogy mi a nem AZ? Mert a tudásszerzés
jelenlegi formája másról nem szól, nem is szólhat.
