Ha a megalázott
mesterek nyomában jársz, nagy valószínűséggel ugyanarra a sorsra jutsz te is. A
megalázott mesterek olyan tanítók, filozófusok, költők, zenészek stb., akikről
a kortárs, szakmai elit nem vett tudomást, kirekesztette őket. Hogy miért nem?
Mivel hétköznapi magaslataikban is jóval meghaladták saját korukat. A későbbi
elitek, és a közvélemény miután felnőtt hozzájuk, persze előszeretettel és
alázattal tárta fel újra őket, hogy aztán a maga számára begyűjthesse
tudásukból nyert kincseit.
Osho
azt mondta egyik elődadásában, hogy ha Jézus megint eljönne, ugyanúgy
megölnénk, ahogy tettük azt kétezer éve.
A látókat, és
főleg a másként látókat mindig csak kevesen értik meg.
Üzenetük
a világ egészéhez szól, ugyanakkor az idők egészéhez is, mivel be kell látni,
hogy szélesebb körben kiterjedni csak akkor képesek, ha a későbbi korok
generációinak tagjai közül néhányan újra és újra felfedezik őket, egyszerre
mindenkinek, egy adott korban kiterjedni nem lehet. A gyakori újrafelfedezés
során pedig oly mértékű ismertségre és népszerűségre tesznek szert, hogy benne
ragadnak a köztudatban, hagyománnyá, szimbólummá válnak.
A
jelenben, az aktuális korban elismerésnek örvendő dolgok általában mindig csak
jók vagy nagyon jók, ám nem tökéletesek, maradandók, kivételesek. A majdnem
színvonalon mozognak. Az ember elismerésre törekvő lény. Ám mi van akkor, ha nem
ismerik el életében? Semmi. És mi van akkor, ha elismerik? Szintén semmi.
Ugyanis
élete végén az elismerést úgysem képes magával továbbvinni. Ha pedig az
elismertség élete után is fennmarad, vagy csak akkor érkezik el, abból ő már
semmit sem fog látni, érezni, tapasztalni. Mit lehet, és mit kell tehát tenni?
A
legegyszerűbbet. Mindenkinek végeznie kell a maga dolgát. A költő írjon, a
szerző, a tanító tanítson stb. Tegye azt, ami élvezetet okoz neki, amit a szív
diktál és közvetítse üzenetét, mely majd előbb-utóbb rátalál közönségére. Aztán
elismerés vagy lesz, vagy nem, de igazából ez már teljesen másodlagos kérdés.
Hamvas
Béla így fogalmaz a maradandó művekre vonatkozóan:
„Csak mulandó
művet érdemes kiadni; a halhatatlan maradhat kéziratban. S a szerző halála után
a cselédleány bátran kosárba gyűjtheti, konyhába viheti, hogy befűtsön vele.
Amit egyszer halhatatlanul megírtak, annak léte már nem függ emberi
emlékezettől. Valahol másutt győzött, örökre s véglegesen. Nem akart érdemet,
nem kívánt hírt, nem vágyott tanítani, nem kellett érte pénz, se hatalom, és
nem óhajtott tetszeni. Minek neki hír, pénz, hatalom, dicsőség, érdem? Minden
mű történik valahol, és minden műben történik valami. Csaknem mindegyik itt
történik a földön, ember és ember között. Meg akarok győzni valakit,
szórakoztatni akarok, tanítani, harcolni, vitázni, hódítani, csodálatba ejteni.
A halhatatlan mű nem itt történik. Feljebb. Beljebb. S ami benne van, az ember
és Isten között történik. Megtörtént. Akkor is, ha senki se tudja. És Isten
emlékszik reá szívében, mikor már a papírok elégtek, úgy, ahogy egy porfír obeliszk
elporlad, mint a homok. Nem könyv dolga már, nem kell neki olvasó. Nem kell
történetíró.
A halhatatlan művek csaknem mind elégtek, s abból a kevésből, ami
reánk maradt, nem tudja senki, hol veszett el, micsoda, ki írta és mit. A
veszteségről senkinek sejtelme sem lehet, ahogy senki sem tudhatja, mit gondolt
az, aki magányos csónakon egyedül az óceánra indult, és nem tért vissza többé.”
Ennek lényege az, hogy, ami igazán fontos és bensőséges az mindig
misztérium, titok marad. Egyén és a szellem dolga. A tanító feladata pusztán
annyi: a megfoghatóból átadni üzenetét. Aztán valamikor, egyszer majd a
közönség is elvégzi vele a maga dolgát.
