A cím értelmezése
A
filozófia szó jelentése: a bölcsesség
szeretete. A bölcsesség szeretője pedig minden esetben költő, a Lét költője. Ezt a kifejezést jelen
írásban valamilyen mesteri, vagyis már művészi szintre fejlesztett, a
spiritualitáshoz szorosan kapcsoló tevékenységet megjelölő fogalomként
használom. E fogalmat használom a vallásos irodalomból ismert szentekkel, a
tudománytörténet képviselőivel, a világirodalom és a zenetörténet nagyjaival
kapcsolatban is.
A bölcsesség szeretői
Amikor
a tudománnyal, a zeneművészettel vagy a spiritualitással kapcsolatban
költészetről beszélek, akkor költészet alatt a lét költészetét értem. E költészet képviselőit pedig a Lét költői elnevezéssel tudom
meghatározni. Hogy hogyan is lehet a különféle tudományterületek képviselőit
egyetlen fogalom kereti közé szorítani? Egy egyszerű megfigyelés alapján.
Ugyanis mindegyik személy életében, pályájában, munkásságában volt valami
közös, mégpedig az, hogy ideig-óráig, vagy tartósabban, de elérték az én
nélküliség állapotát, illetve eszközként szolgáltak arra, hogy valami magasabb
rendű értelem kifejezze magát.
Buddha,
Krisna, Jézus, Arkhimédész, Marie Curie, Einstein, Eddington, Edison (és a sor
még számos hírességgel folytatható), mind-mind ugyanarról az állapotról
beszéltek a saját tudományterületükön, a maguk idejében és módján. A lét
Egészét mind saját területükön keresztül tapasztalták meg és munkásságukban
valamilyen módon azt is fejezték ki.
A
tudományos eredmények közül nagyon sok egy olyan ihletett pillanatban
született, amikor az adott terület képviselője teljesen feladta az éppen őt
foglalkozató probléma megoldására vonatkozó minden elképzelését, mert
gondolkodásában elakadt. Vagyis elérte személyes képességeinek határait. Már
nem hitt abban, hogy az adott problémára ő személyesen megoldást tud találni. A
megoldás pedig valamilyen, számára megmagyarázhatatlan módon mégis
megszületett. Az egyén feladta személyes törekvéseit és képességeibe vetett
hitét, félretette a problémát és így elért egy olyan állapotot, amikor bármely
erre vonatkozó szándék nélkül összekapcsolódott valami olyannal, mely meghaladja
az én-t, az individualitást és túlmutat azon. Érvényes ez a fizika, a kémia, a
zene, vagy a tudomány bármely más területére is.
A
különféle vallások képviselői erre tudatosan törekedtek. Sőt különféle
módszereket is fejlesztettek ki arra, hogy elérjék az én-nélküliség állapotát.
Saját akaratukat össze akarták hangolni az Egésszel, a mindenség akaratával. Megvilágosodott állapotuk kulcsa abban
rejlett, hogy felfedezték: az Egész
nem különbözik a résztől, vagyis,
hogy minden és mindenki egy. Tehát létezik egy olyasfajta akarat, mely a
világmindenség egészét egy adott irányba tereli, s mely folyamatosan mozgásban
van. Ez az akarat a vallás, a tudományok és a különféle művészetek képviselőin
keresztül juttatja érvényre szándékait már az idők kezdete óta. Semmi sem
történne meg, ha ő nem akarná. A tudományos felfedezések mibenléte abban áll,
hogy a nagy felfedezők mindig akkor értek el áttörést saját területükön, amikor
feladva egyéni törekvéseiket gondolkodásukban eggyé váltak az Egész, az Egység akaratával.
Ehhez
persze saját tudományterületükön a legkiválóbb szakembereknek kellett lenniük,
azt művészi szinten kellett űzniük. Hiszen csak akkor érhettek el az adott
tudomány határáig, ha azt a legmesszemenőbben megismerték. Így voltak képesek
átlépni egy adott határvonalon, így érhették el, hogy a Lét, az Egész, az Egység költőivé válhassanak. A
határvonal átlépésének helyét és idejét sosem ők határozták meg, az mindig a
Léttől függött.
A Lét költői
Ezek
az emberek a határvonal elérése után váltak igazán tudományterületük költőivé.
Pályájuknak kezdete és vége csak gyakorlati értelemben volt. Hiszen igazi
pályájuk ott kezdődött el, amikor is eljutottak ahhoz a felfedezéshez, ami
különlegessé tette őket. Viszont ekkor csupán egy olyan dologra jöttek rá, ami
mindig is előttük volt, csak éppen az idő nem volt elérkezett arra, hogy azt
meg is lássák. Ebben az értelemben nem beszélhetünk pályakezdésről és zárásról
sem. Miután egy-egy tématerületen megvilágosodtak, ez a megvilágosodás a
részükké vált, a továbbiakban ennek szellemében gondolkodtak. Kezdeti
időpontként csak a felfedezés kezdetét tudjuk megjelölni, kérdés, hogy azt
mennyire érdemes, hiszen csak a felszínen érdekes ez az adat. Mivel pedig a megvilágosodás állapotszerű dolog,
megszűnésének időpontját nem tudjuk megjelölni, mert egy állandósult minőséget
jelöl.
A
különféle tudományterületek mind-mind ugyanannak az energiának a különféle
megnyilvánulási formái. Éppen ezért a tudományok összefüggenek, nincsenek
eltérő tudományok, csupán egy nagy összefüggő tudomány létezik. Bármelyik
tudományterület vizsgálata kapcsán ugyanahhoz a forráshoz jutunk el, mivel a
forrás célja is az, hogy a tudomány képviselőit elvezesse önmagához. A tudomány
és a vallás vitatkozhat, ám a kutatási eredmények maximumán a kettő összeér, a
tudomány felfedezi a különféle jelenségek mögött meghúzódó transzcendenciát. Jellegéből
és minőségéből adódóan pedig a Forrás
más-más területeken tevékenykedő képviselői mégiscsak egy közös művészet
megtestesítői. Van, aki a tudományosan meghatározott eredményekben hisz, van,
aki pedig a vallási igazságokat fogadja el, ugyanakkor a teljes kép az előtt
tárul fel, aki a kettőt képes szintézisben látni, vagyis össze tudja hangolni
az eltérő területek különböző megközelítéseit, de azonos tapasztalatait.
E költők zsenialitásának elismerése éppen
úgy függ a befogadótól, mint magától a szerzőtől.
Szükség van a befogadási hajlamra egy adott érték befogadásához. Minden
publikációnak megvan a maga megfelelő közlési helye és ideje. Az emberiség
nagyjainak gondolatai mellett sokan elmenetek, más utakon kutatva boldogságuk
kulcsát.
Minden
fontosat elmondtak már korábban is. Ha csupán a nagy gondolkodók egyik fő művének
valamelyikét megszívlelte volna az emberiség, nem lenne szükség újabb és újabb
gondolatiságra. De a csapongó és mindig új izgalmakra, kihívásokra szomjazó
elmének új élmények kellettek. Nem volt elég számára maga az abszolútum, mindig
egy tökéletesebb igazságot akart, mindig valami többet, elfeledve vagy
figyelmen kívül hagyva azt, hogy az abszolútumnál nincs több. Az emberiség az
elme fogságába esett a lélekben való elmerülést figyelmen kívül hagyva.
Az
emberiségnek mindig valamilyen élő közegre, valami személyességre volt szüksége
az igazság befogadásához. Így
tulajdonképpen e személyes közeg betöltése az újabb és újabb köteteket
publikáló személyek funkciója. A dolgokat mindig megújult formában közvetíteni
az adott kor befogadó közönsége számára. Mindig voltak és lesznek nagy
felfedezések és felfedezők. A Lét költői mindig jelen lesznek. Csupán egyvalami
nem változik: az a fajta valóság, ami már a történelem elején is megjelent az
ember elérhető látókörében.
A Lét költőjének vigyáznia kell!
A
világban valójában mindig minden pillanatban egyedül és egyedüliek vagyunk,
amíg nem leszünk Mindek, tehát Egyek. E tény nyilvánvaló, mégsem ötlik
a szemünkbe, mert magunkat emberekkel vesszük körül és magányunk bizonyosságát
változó hatásfokú ingerekkel igyekszünk tudatunkból elkergetni. Az ember fél az
egyedülléttől, mert akkor csak maga lesz, és rádöbben, hogy önmagában véve
saját maga mennyire kevésnek tartja ezt a bizonyos önmagát, mely egyébként,
mindennapi életében legbecsesebb kincse, ám a valóságban szorongató félelme,
tragédiája, létének és sorsának kérlelhetetlen tükre.
Mindegy,
hogy valakit művésznek, költőnek, színésznek, írónak vagy másnak hívunk. Ezek
csak megjelölések. Minden ilyen jellegű tevékenységet ugyanaz az energia hív
életre, csupán mindenki máshogy, más külső megjelenési formában használja azt
fel. A művészi lét elsősorban életforma, gondolkodásmód, az első és
legfontosabb művészet pedig az élet művészete. Aki ezt nem gyakorolja, csak
töredékművészetet hozhat létre. A művész,
a költő közvetítő, hírközlő, amit alkot, az pedig a mester. Ebben a korban
tehát az alkotás a mester és nem a személy.
És, ahogy vannak jó guruk és rossz guruk, úgy vannak különféle
műalkotások is.
A
művészemberek a mennyek kincstárnokai és aranyművesei. Kiválogatják a közlésre
alkalmas kincsek alapesszenciáit, majd kiművelik azokat. Ők képesek és
hajlandók mélyebben megélni azt, amit a többség észre sem vesz, valamint
nyíltabban és kifejezőbben reagálni valós jelenségekre.
A
művészet csak annyiban magányos tevékenység, amennyiben egyébként is magányosak
vagyunk az életben. Egy mű csupán felkínált lehetőség
a közönség számára. Nem köteles azzal a közönség élni. Ettől a szerző talán még
nem magányos. Mindenkinek a művére akad valami fajta kereslet, még, ha kevés
is. A költő leendő közönsége már akkor készen áll a mű befogadására, amikor a
mű még meg sem született.
A
művészi magányban a magány mindig csak látszat, mivel a magányos művész
esetében a közönség lesz társasága, aki figyel rá, esetleg óvja őt és
támogatja, meghatározza művészetének folyamatos irányvonalát. Magánéletében
lehet magányos, de ez kizárólag saját döntésén alapul.
Művészi
munkák által a költő lelkét, vagy inkább szellemét sosem tudjuk megélni a maga
teljességében, hiszen nem vagyunk azonosak vele (erre ugyanis csak ebben az
esetben lenne lehetőség), akármilyen kifejező formában is adja közre a művész
művét, szellemének kisebb-nagyobb részét. Aki ilyesmire vágyik, az nem az
életre vágyik és nem is lehet hálás és értő műkedvelő sosem.
A
kulcs a művészeti alkotásokhoz való viszonyulás terén a rajongás és az
érdeklődés különbségében ragadható meg. Egy olyan művész, akinek a művei iránt
rajonganak, védtelen és kiszolgáltatott. Hozzá a közönség csak lopni jár.
Bebocsátást kér általa a mennyek kincstárába, ahova is legalább három kabátban
és három táskával érkezik, hogy amennyire lehet, telerakja zsebeit. Hiszen ők
nem a szerzőre kíváncsiak, hanem arra, amit meg tud formázni, ami az övé, és
amit jó lenne elbirtokolni tőle. Tehát úgymond a látszatra, a valóság egy saját
leképezésére, az ál kincstárnok szerepére, mivel igazivá ők sosem tudnak válni.
Az
érdeklődés más. Az érdeklődés esetében elindulhatunk egy ember művei felől az
ember felé és aztán ez később személyes érdeklődéssé alakulhat, ilyenkor a
művészet akár le is válhat az így kialakult kapcsolatról.
A
költő tehát elsősorban alkosson, a
közönség pedig művelődjön!
