„A te akaratod
legyen meg és ne az enyém!” – ebben az egy mondatban egyesült a világtörténet
vallási és világi erkölcsiségének lényege és kulcsa. Ezt az egyedüli olyan
mondat, amit, ha akár spirituálisan, akár pusztán etikailag értelmezünk, nem
mutatkozik különbség, ugyanis az önátadás eredménye mindkét esetben ugyanaz
lesz: kegyelem, megváltottság.
Minden
spirituális hagyományban kitűntetett szerepet játszik az éjjel, az éjszaka és a
hajnali órák időszaka. Ebben az időszakban lelki gyakorlatot végezni, vagy
pusztán elmélkedni különösen ajánlott. Ekkor ébred fel a nappal álmatag és
lézengő, a világi, az önmagáról látszólag teljesen megfeledkező és eleven, de
éber álomba szenderedő szellem. S ez az a napszak is melyben Jézus elfogatása
előtt a következőket mondta: „Atyám! Ha lehetséges,
múljék el tőlem e pohár. Mindazáltal ne úgy legyen, amint én akarom, hanem
amint te” (Mt 26:39). Szavaiból világosan kitűnik az ember és a fiú is. Tudja,
hogy mi vár rá, és szenvedései előtt kétségek gyötrik. Külön elemzése szorul,
hogy pontosan mi miatt is kételkedik, és hogy pontosan miben? Röviden: az egyik
lehetséges ok itt az, hogy önmaga miatt,
vagyis nem akar szenvedni. Ezt vagy teljes egészében kizárhatjuk, vagy pedig
belegondolva egy halála előtt álló ember helyzetébe, tökéletesen megérthetjük.
A másik ok pedig az lehet, hogy az emberiséggel
való együttérzése miatt, melyet megváltani jött, mivel világos, hogy mártír
halála, míg egyeseknek üdvözülést hoz, mások számára szenvedést, bűnhődést.
Tehát gondolatban előrevetíti a történelem későbbi alakulását.
Ennél lényegesebb viszont az, amit utána fogalmaz meg: bárhogyan
is legyen, akaratod szolgálatába ajánlom magam – és itt megfogalmazza az egyén,
a társadalom, a világnép legfontosabb, legmagasabb szintű élet- és
sorsfeladatát. Az egyén kötelessége ugyanis átadni magát környezetének és a
társadalom szolgálatába ajánlania létét, a világnép feladata pedig a
transzcendens akaratába utalni szolgálatát. Ez nem puszta teológiai idea, hanem
világtörvény. Törvény, melynek egyedülálló energetikája van. Energetikájának
működési elvét pedig rendkívül egyszerűen példázzák a mindennapok. Gondoljunk
csak bele, hogy, ha egy nap legalább csak öt alkalommal valakinek azt mondjuk,
hogy „A te akaratod legyen meg és ne az enyém”,
mekkora energia felszabadulással fog ez járni! Ugyanis e mondat kimondásánál,
vagy csak kigondolásánál és az ezzel összhangban történő cselekvés megvalósítása
esetén energia szakad arra, akiben e szándék felébred, és arra is, aki felé ez
irányul. Teremtő és áldomással teli energia. Egy olyan világban, ahol minden
egyes társadalmi következményből az olvasható ki: ez a legyen meg az én akaratom szellemiségében történt, mekkora erővel
hat egy ellenétes irányú ellenhatás?!
Aki ezt ki meri mondani, aki ennyire rá meri magát bízni az Akaratra, arról valóban el lehet hinni,
hogy hegyeket mozgat. Ez a mondat ugyanis emberfeletti energiák mozgósítására
képes, mivel nem csak egy, a felszínen mozgó kijelentés, hanem lelki állapot
is, Jézusnál léthelyzet.
Aki
ezt ki meri mondani, az kész meghalni is, mivel nem akar beleavatkozni a
létezés menetébe, pusztán elfogadja azt és tudja: minden úgy jó, ahogy van.
Lelkében (és gyakran szeméből is) örömkönnyek szakadnak, eksztatikus szeretet
él át. Olyanfajta zokogás ez, ami már a nevetés legfelsőbb szintje után
következik. Révület.
Ezért
hangsúlyozza minden spirituális irányzat azt, hogy boldog, az, akinek nincsen
semmije. Mivel, akinek nincsen semmije, arra vonatkozó akarata sincs, hogy
birtokolja, védje és továbbhalmozza azt. A puritán életvitelben nem a
szükségtelen önmérséklet a lényeges, hanem a sajátra vonatkozó akarat kialvása. Akinek már volt egyszer, az vagy ráébred arra, hogy semmi jelentősége nincsen
annak, hogy van, vagy pedig beleőrül
abba, hogy nincs még több. Ez különbözteti meg az akaratot az Akarattól. Az
akarat leépít, az Akarat épít.
Aki átadta magát az Akaratnak, tisztában
van azzal, hogy: „…a lélek nem gyilkos és nem is gyilkolható.” „A lélek nem
ismer sem születést, sem halált; ha már létezett, többé meg nem szűnhet;
nem-született, örökkévaló, mindig-létező, halhatatlan és ősi, s ha a testet
megölik is, ő meg nem ölhető.” „Miként az ember leveti elnyűtt ruháit, és
újakat ölt magára, úgy adja fel a lélek is az öreg és hasznavehetetlen
testeket, hogy újakat fogadjon el helyükbe. A lelket semmilyen fegyver nem
képes feldarabolni, tűz nem égeti, víz nem nedvesítheti, és szél nem
száríthatja. Az egyéni lélek törhetetlen, oldhatatlan, és sem megégetni, sem
felszárítani nem lehet. Ő mindent-átható, örökkévaló, változatlan,
rendíthetetlen és örökké ugyanaz. Úgy mondják, hogy a lélek láthatatlan,
felfoghatatlan és változatlan.” – éppen ezért birtokolni sem tud, mert arra
csak az képes, ami (és nem aki) nem örökkévaló. Ily módon veszíteni sem képes,
mivel nincs birtoktárgya, éppen ezért védenie sem lehet semmit. A Bhagavad gítá fenti sorainak tartalmával
Jézus tökéletesen tisztában volt. Ez egyáltalán nem meglepő, hiszen a Biblia és a Bhagavad gítá végkövetkeztése azonos: „…hódolj meg egyedül
énelőttem! Én megszabadítalak minden bűnös visszahatástól, ne félj!” – Isten
könyörgése felénk mindig sokkal kifejezőbb és elkeseredettebb, mint a miénk
felé, mivel ő valóban képes az együttérzésre. És távol áll az igazságtól az,
aki a transzcendens szolgálatában terhes szolgálatot lát, ugyanis Isten
szolgálata a legmagasabb rendű önszeretet. Isten nem azért akar visszavezetni
magához, hogy őt szeressük, hanem azért, hogy mi legyünk szeretve.
Szeretetlenségünknek feltételeket pedig nem ő szab, hanem egész egyszerűen mi.
Az egész földi létezés a feltételekhez kötöttségekre épül. Kitalálhatjuk, hogy
ennek a transzcendens világ csak az ellentéte lehet, különben az egész létezés
irracionális volna, és az anyagba ragadt ember számára az is, aki benne
értelmet és válaszokat nem talál. Válaszok ugyanis csak azok számára nyitottak,
akik nem vannak, hanem léteznek. A létezésben csak létezni
lehet. A létezőt az Isten elárasztja az ős-Tengerrel,
vagyis a szeretet tengerével, azt, aki meg csak van, a vízözönnel. Nincs olyan
dolog ebben a világban, ami ne lenne fent is.
Éppen ezért, az az ember, aki ebben a világban létezik, a tibeti ember gyakorlatát végzi: legalább lelkében
leborul a földre, hogy lábai, hasa, homloka és feje fölött imára kulcsolt
tenyere a talajt érje, és átadja magát minden létezőnek. Együttérez, Egyet érez, s szívében fáradhatatlan a
mantrát recitálja: „A te akaratod legyen meg és ne az enyém”, míg ez bele nem ég abba. Aztán megszólal benne a Magasztos
szózata, amit most még csak magyarázhatatlan és nyugtalan hiányérzetéből
sejt, szemét pedig bekenik sárral, hogy újra lásson.
